Ó mondd Uram, mikor lesz már mind ennek vége?
Mikor hozod el Te világodat ide a földre is végre?
Mit kell még elviselni a többi embertől, hogy bevégezzük?
Ó mondd Uram, miért nem ítélkezel még felettük?
Nem! Nem vonlak kérdőre, hisz Te vagy, ki mindent látsz és értesz!
Mi csak szeletjét a valóságnak, de nekünk még ez is nehéz lesz!
Ó mondd Uram, látsz még itt a földön valami jót?
Szemeidnek kedveset, igazán említésre méltót?
Mi terheink alatt folyton csak sóhajtozunk és nyögünk,
Ó mondd Uram, érdemes még álmokat szőnünk?
Valaha szép reményekkel indultunk neki életünknek!
Sorra kaptuk tőle a pofonokat s kérdeztük, csak minket büntet?
Faragott, alakított a tömeg súrlódása a maga alakjára,
Be is koptunk szépen, egyen-csiszolmány lettünk mára.
Többnyire engedelmes bárányként úszunk az árral,
Elfeledtük, elhagytuk, mit terveztünk a sok régi baráttal.
S ha néha, álmainkban elő-előbukkan egy-egy szép tervünk,
Másik oldalunkra fordulunk, hisz reggel dolgozni megyünk!
Már csak haloványan vágyunk arra a szép jövőre,
Látva s tudva mit is kínál nekünk az élet, hosszan előre.
De fel-felhorkan bennünk mégis, mit akkor kívántunk,
Szertenézve kutatjuk, hátha hasonlót mégis meglátunk.
Ó mondd Uram, miért nem látjuk előre a jót és rosszat?
Miért hajtjuk magunkat hiábavalóan naphosszat?
Mert nem találunk soha közös értékű megoldást!
Ó mondd Uram, magunkat ezért miért nem okoljuk, miért csak mást?
Hallani vélem a többiek ellenvetéseit azonnal,
Mit óhajtok, az nekik nem kecsegtet biztosan haszonnal!
Ó mondd Uram, hol találják meg az egyedül üdvözítő megoldást?
Ha Téged nem keresnek, de alkottak maguknak egy torz képmást?
Hisz minden, mit látunk, a Te kegyes, ki nem érdemelt ajándékod,
Ó mondd, Uram! Mivé tettük egykor oly gyönyörű alkotásod?
