A zsarnok

Sokáig kényszerítetted hajszolt néped,
Hogy azt is adják el , egyedül te néked,
Mi szabadságuk, s mijük még csak van,
Hadd legyenek örökre a te hatalmadban.
Lassan, komótosan, de eljárt feletted az óra,
Mellyel csillagod együtt tért nyugovóra.
Visszavették, mit kínnal neked szereztek,
S mi jog szerint csak őket illetheti meg.
Beláthatod most már végre: Menned kell,
Hiszen sarkadban saját néped menetel.
Fáj tán, hogy nemrég még uruk voltál,
S most nagyobb úr lett nálad a molnár?
Belőletek mi már soha többet nem kérünk,
De visszaveszünk! - Ha majd elment az eszünk!
Szerencséd sincs, bár - nem véletlenül,
Mit tegnap csürhének hívtál, mára semmire sem becsül.
Ezért gyorsan hordd el magad, míg teheted,
S nem válik meg nyakadtól a fejed.
Legyűrünk mindenütt majd, - csak idő kérdése,
Mikor nem maradhattok már meg sehol se!

- Miért? -

Miért kell álmodnod a megváltó szóról?
Tán azt hiszed, az lehúz a "karóról",
Mit néked állított az értetlen tömeg,
Hogy halálod kínjait ott lesse meg?
Hányszor álltál már a halál kezén,
Meneküléssel szakítva rést fekete mezén?
Miért kell késhez kapnod, hogy átvágd nyakad?
Gondolkozz, s talán egy kis vigasz is akad.
Nem gond a játék, szokták volt mondani,
S az élet is csak játék, de végig kell játszani!

Vedd már észre, - mégis - ki voltál?
Ki nemrég még vígan, s boldogul daloltál?
Miért teszed tilóba nyakad? Miért jobb, ha nem élsz?
Már saját, megszokott árnyékodtól is félsz?
Kérdezd meg a fénytől, mi a fejekben honol,
Az értelem miért nem mond le a rosszról?
Mikor barátságban élhetne ember s ember,
Vagy tán most még csak hazudni mer?
Miért kell élted végén saját igazad lesned,
Hazugságaidra a jótállást keresned?
Nem igazol semmit életed ifjonti heve,
Mert legtöbbször annak is csak blöff a neve!
Míg erre egyáltalán rájössz, meg is haltál,
Az élők sorából a sors már leszanál.
Mert hiába a sok érzelgős, csalfa szó,
A hazugság kötött rád is, mint a ragasztó

Bolondéria...

... A paripák patája pótolta pihenés
Adta alkoholos agyrémeid alapját.
Csak csodálható, csúf cselvetéseivel
A valóság világát variációvá változtatta át.
Valamely veszélyes verzió viszonyává,
A lehetséges létek léha látomásaiból
háborús hódítás hihetetlen hörgő harcává,
Mely már majdnem megölte magát
Az emberi emlékezetet, - ezzel eleve
A föld felfalná "fésületlen fiát"
Torzonborz tudatával, s talán vele
A telhetetlen társadalmi tudással
Tinók tömegévé torzítaná társát...

...S berregve bőgne a boldog bolond is itt,
Mélán mesélve a múlt mámoros meséit,
Mikor még megtehette magát mindennek.
Neki a vandál világok voltak veszélytelenek,
Melyben guggolva gügyörészhetett a gondtalan gazda,
Ha hűtlen gyermekét saját házába hívta haza.
Henyélt, heverészett, had húzza hívatlan
Igáját az ingyen ingázó irredenta szolga.
Szaladgáljon szegényen, szerényen a szóra,
Mivel ura néha napján magához hívja...

...De egyszer ennek is elszakad az eredete,
Tágul, tombolva a tűrhetetlen indulatok tere,
S tódul tömegesen, mert nem megy tovább!
Kész legyőzni, legyűrni gyűlölt urát.
Unja, Utálja, úgy ugrál az unalmas úton,
Hülyén hörögve a haldokló hóhérokon.
Hiába a halál hebrencs huzakodása,
Te ámulva állsz, s álnok álmaid álmodod vissza...

...Mikor mamád megérett magzatát megszülte,
Eretnek egét egy emberi egyén egészen elérte.
Néha már nem nézted őt naiv nézetekkel,
Ki rémes reményei rút rónáin rángatózó reményekkel,
S talán a tiednél tudatosabb tudással tud, s tanul.
Bolond vagy! Ki folyton csak bénán bámul
A bamba bárány bivaly borjú bőrébe, s hevébe
Bújtatott bősz bika bömbölésével beszélve.
Lehetett volna lángész, vagy lókötő - minek kell lenni!?!
De amikor még sem merte soha megpróbálni?...

...Fellángoltak a fekete őrület falai feledve,
Hogy fekete fejszéjével fejeden a léket felfedezte.
Hagyjuk a lázadást uraim! A bolondéria is állapot,
Megszáll minket csendesen, s ránk köszön - Jó napot!...