Tervek

Mi volna a terved, mit tennél most másképp?
Kit kerülnél, s kivel lenne szebb a tájkép?
Ha fejedben mindig a teljes igazság szólna,
Akkor mit tennél jóvá, történeted mi volna?
Számtalan hibát követünk el folyton, naponta.
Szívünk a felsorolást egyre csak mondja, s mondja!

Helyes szavakkal is lehet helytelent állítani...
Rossz ígéretek után is tudunk jóra számítani.
Ki gondolkodik, az jóra is, rosszra is juthat,
Tőle függ, sorsa ezekután merre fordulhat.
Mi végre ez a sok eszme, tanítási rendszer?
Nem lenne elég az igazság most ez egyszer?
Ha tőled függne, Te merre vennéd az irányt?
Miben hagynád, hogy a többiek szenvedjenek hiányt?

Vajon Te saját magad most mit hiányolsz?
Kit mivel, meddig és miért vádolsz?
Sármod most nem ment fel semmi alól...
Minden tetted egyre csak rólad dalol.
Hajlandó lennél a múltat teljesen eltörölni?
Sok tévutad úgy hiszed, tán nem fog rád köszönni?

Ha látod, merre kanyarog élted megismételhetetlen vonala,
Most kell javítanod, most, mert nem jön vissza soha.
Ó Jehova, te látod, mikor, s mit hibáztunk!
Ismered gondolatunk, érted minden vágyunk.
Szelíden kérsz, tedd azt, mire szavadban tanítasz,
Akkor békében, egy szebb és jobb világba juthatsz.

Gondolatok a máról...

Nem tudom, mit hoz még az élet...
De azt igen, hogy "tőle" én mit kérek!
Kérek egészséget, boldogságot, és efféléket,
De nem kérek múló gazdagságot, fogyó értéket.
Ó istenem, Jehova! E világ oly nagyon ostoba!
Mit űz és hajt, nem az tart életben soha...

Nem tudom, meddig élhetek még e világon,
De azt igen, hogy egy más világra vágyom!
Tartalmasabb, nyugodt életet élni, vígan,
Szeretetben békés örökségben - nem naivan...
Hisz megmondtad, már eonokkal ezelőtt,
Biztosan meglesz, mit elhatároztál, a jövőt.

Kétség sem férhet hozzá, teljesedik is már,
E rút világ lassacskán a vége felé jár.
Elmondjuk ezt akinek csak lehet, s meghallgat,
Hisz a legtöbb ember már csak nyög, s jajgat.
Nemrég még éjszaka sem kellett az utcán félni,
Mára "Allah akbar" hallik, nincs miért irgalmat remélni.

Nem tudom, mire fog ez még fejlődni...
De azt igen, nekünk ezen túl kell nőni!
Hisz minden ember a testvérünk,
Mi ebben hiszünk és ezért így is élünk!
Ó Jehova, kérünk hallgasd meg gyermekeid imáit,
Hordozz a tenyereden, nekünk csak ez számít!

Gondolom

Gondolom, még nem elég...!

...nem elég csak élni, célok nélkül,

...nem elég csak félni, mindentől legbelül.

...nem elég csak mondani, hogy szolgálunk,

...nem elég szolgálni, ha szeretni nem tudunk!

Gondold át, mire mehetsz így?...

...ha nem irányítja élted lépteit?

...ha semmibe veszed az Ő érzéseit!

...ha csak mutatod, hogy őérte  élsz?

...ha szívedet megnyitni még mindig félsz!

Nyugalom körös-körül

Bár forrong a világ, mégis nyugalom vesz körül.

Furcsa e kettősség, a szívem most mégis örül…

… De hát ezt akartam, erre vágytam oly régen,

A rohanásból lényem valahogy kissé kiérjen…

Tudom, e helyzet most még csak átmeneti,

Mégis minden porcikám alaposan kiélvezheti.

Kell nekem e percnyi megnyugvás, feltöltődöm tőle,

Ettől tudom tovább végezni, így tudok menni előre.

Sok a teendő, mit sürgősen el kéne végezni,

Ehhez pedig valahonnan energiát kell meríteni…

Tudom, végtére is TE adsz erőt nekünk mindenhez,

Karod támogat, szavad irányt mutatva védelmez.

.

Régen fogtam már hozzá, hogy kiírjam e szavakat,

De ki versel, nagyon sokáig sosem hallgathat.

Jó atyánk látod, milyen sokat szenvedünk itt mind,

Pedig próbálunk élni a TE szent szavad szerint.

Sajnos sokszor hibázunk, ezt jól tudjuk magunkban,

Örülünk annak, hogy ilyen szeretetteljes királyunk van.

Hisz Te, Jehova istenünk, király vagy a királyok felett,

Kérve kérlelsz, gyengéden és féltve nyújtod segítő kezed.

Saját nevedre esküszöl: ki hűséges hozzád, megmenekül,

Erre elegendő biztosíték vagy Te magad egyedül.

Kérve kérünk, add szent szellemed segítségül mellénk,

Hogy kezünk bírja, és ne csüggedjen el az elménk.

Fáradtság

Fáradt vagyok… már nem hajt semmi. Nincs bennem meg a régi hév.
Csak pihenni, csak lustulni, - néhány nap, pár hét kellene, lenne elég.
De még a horizonton sincs jele sem a megnyugvásnak, felüdülésnek,
Nem hallatszik sehol fülemnek a felszabadult víg, győzelmi ének.

Összeroppannék, magamba zuhannék, ha tartás nem maradt volna bennem,
De tudom, ezen az úton nekem - is - teljesen és magamtól kell végigmennem.
Hogy honnan lesz (van?) meg rá az erőm? Nem tudhatom meg sehonnan,
Csak maradjak e világ mámorító légkörétől - ha lehet - mindig józan.

Mert csábító és könnyű lehet mindig a tömeggel menni,
De ott a sűrűben nem könnyű az akadályt észrevenni.
Ki elesik, mindnyájan átgázolnak rögtön rajta,
A tömeget csak a saját kielégülési igénye hajtja.

Nincs segítő kéz! Ha van is, fizetned kell érte mindig,
A gyengéket könyörtelenül maguk alá gyűrik.
Nem sajnálkoznak, céljuk eléréséhez menni kell tovább!
Ki lemarad - kimarad! Kilóg a sorból ki kicsit is tétovább…

Belefáradtam már elviselni e felelőtlen csűrhét!
Nem vonzó számomra a mostani rohanó, és múló lét.
Nyugalomra vágyok, lassitani szeretnék, de most nem lehet,
Vinni kell a mások által - is - rám aggatott súlyos terheket.

Mi jut eszedbe?

Sokára, a távoli jövőben mire fogsz gondolni?
Ugyan e napokról mi fog az eszedbe jutni?
Ha visszatekintesz és látod milyen életed menete,
Akkor gondolj vissza, hogy kérdem: Mi jut eszedbe?
Nem az a lényeg, akkor majd honnan nézed,
Milyen lesz, mi eszedbe jut? Hogyan érzed?

Mi jut eszedbe majd a mai napokról?
A sok gond, a fájdalom, s hogy haragszom?
Mi jut eszedbe majd mai életedről akkor?
Mikor minden a jóról és a rossz feledéséről szól...
Vajon mi fog majd foglalkoztatni a mából?
Hisz nem lesz már senki, ki téged vádol.

Nagy sokára a gondok zsákja már régen kiürült,
Szemeidbe ekkor már nem a rossz tengere ült.
Mit valaha - ezeken a mai napokon - szenvedtél,
Az emlékek, melyeket erről akkorra már elengedtél,
Nem lesznek már lényegi kérdések, mi ma foglalkoztat,
Ezernyi hála szó, Jehovának - a legkevesebb, mit kaphat.

Mi jut majd eszedbe? Mit fogsz akkor erre felelni?
Hisz a rossz dolgoknak addigra emlékét sem lelni!
Vagy makacsul próbálod fenntartani ezeket elmédben?
Hogy oda mindörökre, kitörölhetetlenül beégjen?
Ha megtapasztaltad egyszer a JÓT, a rosszból nem kérsz majd!
Feledni akarod majd, csak a jó, az élet szeretete hajt!

De miért?

Hallottam, az emberiség felbolydult... De miért?
Láttam áradatát, hogy gázolnak népeken át! De miért?
Tán a jólétet keresik? De miért? Munka nélkül itt sem lesz meg nekik!
Tán bennünk reménykednek? De miért? A jólétet így csak tönkre teszik!
Mond, miért nem maradnak? Miért pont ide jönnek?
Miért nem látják, milyen rossz a sok úton levőnek?

De miért? - kérded - bár a már ott van ajkaidon!
Nem mondod ki! Tudod! Böjtje lesz egy hajnalodon!
De miért? Hisz annyi verejték árán jutottunk ide,
És jólétünk, most ez az áradat tovaviszi a semmibe...
De miért? Miért nem védjük meg most is magunkat,
Mint annyiszor sikerült már a századok alatt!

De miért? Hisz a választ tudjuk mindannyian jól...
Néhány gazdag ember érdeke szegény Európa mellett szól!
Maroknyi embernek jó, ami millióknak gond,
Nem érdekli őket, erről Jehova mit mond!
Ezért recseg-ropog minden eresztékében világunk,
De jön már az Új világ, mit sokat nagyon várunk!

Most

Most torlódnak az események! Egyik taszigálja a másikat!
Már azt sem tudjuk, melyikre figyeljünk! Látjuk a zűrzavart...
A hírek - mi szinte mindig csak rossz - csak jönnek és jönnek!
Ebbe bizony bele kell szédülni a színjózan emberi főnek!

Most nem látom már, mire hajtunk oly szakadatlan hévvel...
Miért nézünk ferde szemmel arra, ki e csordától kicsit tér el?
Hisztérikusan skandáljuk a belénk oltott vezényszavakat,
Eltűnni látszik az oly sokáig féltve őrzött saját akarat!

Most! Ez a fő jelszó, MOST kell mindent megszerezni!
Társaink érdekét, szeretteink vágyát akadálynak nézni!
Hisz mi van, ha nem kapom meg azonnal mindezt?
Saját értékítéletünk hozzánk egy rossz pontot illeszt!

Most! Csak ez lebeghet a lelki szemeink előtt...
S már észre sem vesszük, az ítélet órája hirtelen eljött!
Most! Összpontosítsunk mindig csak a jelenre!
Hogy eltűnjön fejünk gondolatainak visszatérő félelme!

Most! Miért nem tudunk kissé visszafogottabbak lenni?
Mindig mindenből miért kell a legújabbat megvenni?
Mi késztet rá, hogy a szomszédénál nagyobbat, drágábbat?
A világ elé csak a többet birtokló ember állhat?

Most! Még van időd, hogy megállj egy pillanatra!
Nézz magadba, ráismernél egykori önmagadra?
Mivé lettek rég dédelgetett oly fennkölt álmaid?
Hová vezettek téged a szabadjára engedett vágyaid?

Most kell megálljt parancsolnod saját magadnak!
Hisz rosszakaróid azok mindig bőben akadnak!
Ráléphetsz még a helyes és boldog élet útjára!
Persze az eredmény, egy másfajta élet munkája!

Most! Indulj, erre kér Téged is mennyei atyánk!
Útmutatást egy egész Bibliányit hagyott ránk!
Hiába mondják sokan, elavult, nem visz az sehova!
Csak egy valaki adhat életet, s az nem más, mint Jehova!

Várunk

Még várunk... Türelmetlenül, de várunk... Mi mást is tehetnénk?
Pusztulásra ítélt világunk sorsát saját kézbe hogy vehetnénk?
Még van remény? Remény a változásra? Remény a jobb életre?
Mikor a legtöbb ember a mondandóm miatt inkább megégetne?

Mikor jöttök már rá, ez így nem folytatható?!
Egy jobb világban kivételezés nem adható!
Mikor láttok már világosan dolgokat végre?
Ebben a világban hiába esküdtök az égre!
Mikor? Kérditek, és válaszolni nincs mód...
Egy oly világban, mely hamar ítéletet mond.
De mikor lesznek meg ezek? - kérdezték már régen is...
Egy oly világban, mely régen nem létezik!
Mégis miért várnánk, ha annyi idő eltelt?
Egy oly világban, mely a derekán megtöretett...

Régen elmúlt már a bizalom kora,
Mikor mindenkinek nyitva volt az otthona...
Most rácsok és falak vesznek körül,
S saját börtönének szinte mindenki örül.
Milyen furcsa világ ez, melyben élünk...
Gondtalanságot mímelve nézeteket cserélünk...
De legyen csak egy szokatlan nesz, s mi mind...
Börtöneinkbe húzódva nézünk, álarcunk rigid...

Ne hidd, hogy ezzel feddéseteknek vége!
Mást se hallani, mint "mit kapunk cserébe?"
Nem sokat, csak hitedért majd hosszú életet!
Szerető társakat, boldogságot végtelent!
Mint eszét vesztett bivaly csorda, járkálnak szanaszét...
Próbálva elkerülni ki-ki a saját bús végzetét.
De nincs kiút! A világból kifutni még senki sem tudott...
Mindegyre csak egy más nép karjai közé jutott!

Mint a sáskák...

Mint a sáskák, úgy leptük el ezt a földet.
Felzabálni belőle minél többet és többet.
Csak kérünk, követelünk, és erővel elveszünk.
Mert azt gondoljuk, mi megtetszik az jár is nekünk!
Nincs akadály, ki is korlátozhatná kezeink?
Erre tanítottak minket régóta elhunyt eleink!

De most először már túlmentünk mindenen!
Egy ideje nem hiszünk, és nevetünk Istenen!
Úgy érezzük, Ő már nem figyel oda ránk,
Pedig a föld is libabőrözik - ellenünk ráng!
Feléljük, leraboljuk többszörösen, mit ad,
De az ember minden észérvet elvet, s vitat!

Terjeszkednek ellenünk urbánus sivatagjaink,
Bepiszkítunk mindent, "sírnak" földjeink, tavaink.
Mit szépnek emlékezel gyermekkorodtól fogva,
Ne nézd meg újra, hisz ahhoz képest már mind ronda!
Okádjuk a temérdek szennyet, mindent felfüstölünk,
Bizony sáskák vagyunk! Az isten mentsen meg tőlünk!

Mondjuk, hogy jogunk van hozzá, mert a mienk!
De az inga - a mi kárunkra - vészesen kileng!
Nincs több időnk! - kongatják a harangot oly sokan,
És tovább zabálják kedvenc hamburgerük boldogan...
Vajon egyszer felébredünk? Észre térünk végül?
Nincs rá remény! Ezért közben egy új világ is épül!

Új világ, melynek tagjai szerényen kérnek,
Egy új világ, ahol majd boldog emberek élnek...
Egy világ, melyre a béke már most is jellemző,
A világ, mit álmainkból húzhatnánk leginkább elő...
Új világ, hol Istenünk Jehova igéje lépteink mércéje,
Az a világ, ahol Én is boldog lehetek végre!

Indulj végre!

Sajnálattal tekintesz vissza... Miért nem éled életed helyesen?
Keresed-kutatod mindazt, mi léted fundamentuma legyen.
Bárhová is térsz, csak kesze-kusza összevisszaságot találsz.
Épp ezért egy helyben toporogva, összezavarodva állsz.
Tanácstalanul kérded szemeiddel, s fülelsz a választ várva,
Hogy valaki végre a számodra elképzelt utat járja...
De senki sem mozdul, csendben sodor minket a népek árja
S ki kapálódzna ellene, azt jól fejbe csapja a párja.

De egy belső kényszer mégis űz - hajt, s pórázon vezet,
Mintha szelíden húzna-vonna, szorosan tartva két kezed...
Vonakodsz, bár tudod, ez lenne az út mi számodra helyes,
Ellenállsz, mégis belülről tombolva tör elő a kiáltás: Vezess!!
Végre nehezen bár, de ráteszed lépteid a kijelölt útra,
Nem nézel vissza, s nem gondolsz sóvárogva a múltra!
Elfogadtad és éled, az új embert, mit te tőled elvárnak,
Egyenletesen mész, figyelsz, mit kell tenni egy tanárnak!

Mert tanítani hívtak el, sok-sok emberért, kik hozzád hasonlók,
A jót keresik, tenni érte még nem tudnak, de tanulni hajlandók...
Világos az ösvény előtted, mert sokan mutatják az utat,
Mégsem értik meg oly sokan atyánk a Te szelíd tanúidat!
Jehova, a tudás, mit felkínálnak, világosabb, mint egykor...
Hangunk egyre hangosabban hallik mindig, mindenhol,
Mégsem figyelnek ránk, megvetettek lettünk szemeikben,
Hiába mondjuk: Gyertek, mert egyazon család vére folyik ereinkben!

Miért vesznétek el a bősz harag napján nyomtalanul?
Miért álltok ellen? Az okos ember mindenből csak tanul!
A szeretet istene továbbra is elküld bennünket hozzátok,
Hogy utatok megválasztásánál eme lehetőséget is tudjátok!
Mert mi mondunk most, már nem sokáig kell hallgatnotok...
Ti döntitek el tetteitekkel, akkor juhok lesztek, vagy kosok.
Tudjátok, az arany középút szép eszme, de nem létezik!
Az ember vagy igazul akar élni, vagy folyton-folyvást vétkezik!

Mi ez az űr, itt belül?

Versenyt futsz saját magaddal, de vesztesz?
Neked világunk furcsán rossz hely lesz.
Hol lehetnél boldog, csalódások nélkül?
Remélheted-e, hogy világod egyszer majd megépül?
Ha egyszer felleled, tán nagy becsben tartod?
Ha másnak nem adod, ne hidd, hogy megtarthatod!
Miért hiszed, hogy bármit - mi másé is - birtokolhatsz?
Az, hogy akarod, nem jelenti, mindent meg is kaphatsz!
Lassan - tán - rájössz, mennyire nem irányíthatod sorsod,
Ember lévén, mindezt biztosan átlátod, felfogod!
Valószerűtlen álmokat kergetünk mindannyian,
Isten nélkül végtelen élet, mindig boldogan...
De, ha isten tényleg kilépne életünkből, az űr mit hagyna,
Oly nagy lenne, hogy teljes valónkat fogadná magába...
Elveszne szinte minden, mit embernek hívtunk,
Mert támasza nélkül mi nagyon gonoszak vagyunk!
Lássuk be! Nem élhetünk az isteni szó nélkül!
Világunk így - láthatólag - csak egyre jobban elferdül!
Miért hadakozunk hát, hogy Jehova, hagyj minket békén!?
Miért nem alkalmazkodunk, a teremtményei lévén?
Mert egyszer rég elhitték őseink, olyanok lehetünk, mint Ő...?
S e távlat, jól láthatjuk már, mennyire szédítő!?
De fogjuk már fel végre! Ekkor vesztettük el a kincset,
Mit megtalálni, az a gonosz hang, a történelmen át sürget...
Mi akkor is hozzá lettünk hasonlónak megalkotva,
Mi jó nekünk, azt legjobban Jehova tudja, s meg is mondja!

Még vár ránk! Hátha egyszer mégis észbe kapunk,
S segítségéért kiáltva ajánljuk fel neki magunk...
De türelme - szeretett szolgái miatt - lassan végéhez ér,
S parancsára elsöpör minket Jézus, az angyali vezér!

A KÖNYV...

Olvasom, és jó érzés tölt el legbelül.
A régmúlt is szól hozzám lapjain emberül.
Nincs vetélytársa, a bestsellerek bestsellere,
Kapcsolódik is hozzá megannyi téveszme...
Szinte ahány ember, annyiféle értelmezés,
Megtalálni mondandóját, egyedül nagyon nehéz!

Mondják róla, hogy elavult és hogy csak mese,
És azt kívánják, a feledés homálya temesse...
De belső összhangja mégis csodásan mesteri,
Szívből megszereti mindenki, ki igazán megismeri!
Mert a tanítást nekünk írták meg akkor régen,
Hogy felkészíthessen a kijelölt napra egészen!

Lapjain ma is érvényes elveket ismersz meg,
Megtalálva őket, az ember szíve boldogan remeg.
Ha megérted, mit miért kér tőled szelíden,
Szemed elől a fátyol biztosan félrelibben.
Regél ugyan régmúlt dolgokról, és emberi sorsokról,
De igazán a ma élő ember milliárdokhoz szól!

Hozzánk, kikhez a kijelölt idő már elérkezett,
Egy terv alapján, mely mindvégig benne létezett...
Bár sikeresen elhomályosítottuk szavai értelmét,
Jehova mégis kitárta felénk mindenható kezét!
Meg is hív mindannyiunkat, tedd, mit kérek tőletek!
Én biztosítlak, úgy mindannyian vég nélkül élhettek!

Ám, ha nem hallgatsz szavára, vigyázz, meghalsz!
Akkor is, kérleled akkor is, ha százannyira élni akarsz!
Hisz az engedelmesség jelenti részedre a hosszú életet,
Bízz, s jó atyánk akkor igazán törődni fog veled!
Az idő fogy, mit követni gondolsz, gyorsan válassz!
Saját tetteidből adódik számodra is az isteni válasz!

Itt a vég?

Oly sok ideje várunk Atyánk! Eleped a szívünk lassan...
Türelemre intem magam, hogy új világod én is láthassam!
Kérünk, adj nékünk erőt a Te kimeríthetetlen szellemeddel,
S mit jó szívvel kínálunk szívből, kérünk kezünkből vedd el!
Mit adhatnánk mást, mint szolgálatunk, mindenünk tied,
Látjuk, érezzük, e világ a borzalmas vége felé siet!

Kérünk fedd be szemünk, míg a pusztító átrobog világunkon,
Ne kelljen néznünk, amint embertársaink elmúlnak fájón...
Fájón, mert mégis csak egy veszekedős családot alkotunk,
Fájón, mert előttük is ott volt a lehetőség, miről mi tudunk!
De értjük, hogy egy teljes, hathatós takarítás kell ide,
Hogy ki életben marad, soha többé ne vegyen téged semmibe!

A sok technikai vívmányt nem sírom én vissza,
Ki élni fog az legalább a folyók tiszta vizét issza!
El sem tudom képzelni, mit és hogy fogunk megoldani,
S közben nem a motorok dübörgését lehet majd hallani!
Minek gyors autó, mikor lesz épp elég időnk mindenre?
S így odatudunk majd figyelni körülöttünk az életre!

Fogadalom!

Ha már nekiálltál, akkor bizony csináld végig!
Ha eltervezted, hát tarts ki mellette utolsó vérig!
Ha fogadtál valamit, az soha ne vond vissza,
Ki visszavonja, következményét joggal issza!
Mert kötelez a szó, mely elhagyta egyszer ajkad,
Joggal kérhetik azt számon Te rajtad!
Ezért gondold meg előre minden szavadat,
Nem helyes, ha csak úgy ripsz-ropsz változik az akarat!
Hisz milyen ember az, kit a köz szele ide-oda dobál?
Ki saját tetteiért, vágyaiért soha, sehol ki nem áll!
Nem becsülik semmire, kik ezt tudják Ő róla,
Bűnbaknak bizony jól jön majd mindig kapóra!

Talányos az ember, fogad, ha fél, fogad, ha szeret,
Ilyenkor bizony messzire röpítheti a képzelet!
Sajnos gyorsan kicsúszik a száján, hogy fogadom,
Bár nem gondolja komolyan, hogy azt meg is adom!
Nincs már becsülete az adott szónak!
Sokak szerint ezért mindegy mit is szólnak!
De kérdőre fog vonni minden szavunkért Istenünk,
Mindegy, hogy előírásaiból mennyit ismerünk!
Megadja a lehetőséget, hogy megismerjük Őt, magát,
S ezek szerint éljünk, vagy véglegesen tagadjuk meg szavát!
Az ítéletet nem ember fogja kimondani senki felett!
Minden tettünk benne lesz, mit az ember már el is feledett...

A végső szó itt már nem lesz joga senkinek, azt most kell kimondani!
Mert az ítélethirdetés előtt a mai helyett, új tárgylást nem fog tartani!
Akkor már nem védekezhet senki, hogy ezt, vagy azt nem tudtam,
Vagy mennyi sok jót tettem, milyen önzetlen volt a múltam...
Tedd, mit Ő kér, arra fogadj örök fogadalmat Jehovának,
Mert a hűséges angyalai már csak miatta állnak!
Hirtelen fognak lecsapni, bősz haragjának hevével,
Végrehajtják akaratát a szent fia vezérletével!
Ha attól félsz, fogadalmad nem tudnád megtartani,
Azzal is állást foglalsz, de nem fognak életben tartani!
Az élet túl rövid ahhoz, hogy emberektől félve éljük le!
Találjunk hát rá mind a saját testre szabott szerepünkre!

Dönts!

Nem számit mivel rendelkezel! Mit ér a vagyon?
Miért ragaszkodunk mindehhez felettébb nagyon?
Hova vezet a folytonos gyűjtögetési mániánk?
Milyen jövőnk lesz, milyen meglepetés vár mi ránk?
Mikor kérdőre vonnak majd, mondd, mit fogsz mondani?
Milyen szavak védenek majd, mivel tudsz majd hatni?
Hisz olyan sokszor, olyan gondosan figyelmeztetnek,
Hogy nem lehet mentsége már egyetlen egy embernek!

Mert elmondták neked is, még ha nem is figyeltél,
Istenünk e világ ellen hamarosan harcra kél!
Küldi fiával angyali seregeit, hogy takarítsanak,
Egy új világ előtt, hát életben majd kit hagynak?
Ébresztő! itt van már a változás sürgető ideje!
Foglalj állást most - VELE vagy, vagy ellene!
Más út nem létezik, neked is döntened kell,
Ha nem döntesz, helyetted mások döntik el!

Nem mondhatod: Uram én ezt nem tudtam!
Nem kérheted az életed számon én rajtam!
Hisz mindig hallod mindenütt a mi szavunk,
Bárhol élsz is, mindenhol mi is ott vagyunk!
Ha nem tetszik, mit hallasz, akkor is dönts!
E vita kérdésben poharadba tiszta vizet önts!
Hisz csakis két út van, két isten vezetésével,
Ki Sátánt válassza, az fizethet életével!

De Jehova kedves és megbocsátó Isten!
Hozzá hasonló az egész teremtésben nincsen!
Ha őt választod, az életnek forrása lehet,
Csak Ő az, ki téged is hosszú életűvé tehet!
Nála van minden forrása az életnek,
Kik szeretőn szolgálják, örökké élhetnek!
Megadott már mindent, hogy felelősen válassz!
Így hát csak rajtad múlik, számodra mi a válasz!

Ihlet - hova tűntél?

Üres fej, kong belülről, nem cikáznak gondolataim...
A gondok kiszórtak minden jót, céltalan másznak ujjaim.
Figyelnék a szóra, mely mindig irány mutat,
De most hallgat - lehet, most épp engem kutat?
Érzelem nélkül, fásultan nézem mi is alakul,
A szó halk volt, s bennem egyre tovább halkul!
Nincs az az érzelmi hurrikán, mi tombolni szokott,
Bensőmben most sivatag van, s egyedül hagyott ott.
Írom, csak körbe-körbe a semmit ábrázolva,
Magamat mindegyre hátrébb, s hátrébb tolva.
Mert nem én vagyok az érdekes, hisz abban nincs ihlető,
Ahhoz másik ember kell, számomra gondolatokat ébresztő!
De kezd bennem terjedni a zsibongás, s csak írom, mi jön,
Átadom magam az érzésnek, mely megszáll oly elsöprőn.
Oly furcsa, mikor megindul minden és csak megy magától,
Mikor egyik szavam védelmez, a másik konokul vádol.
Nem kérdem, miért róta rám a sorsom, hogy írnom kelljen,
De érzem, szükséges, hogy énem e kényszernek megfeleljen!

Ihlet - hát hova tűnsz oly gyakran? Mi dolgod nélkülem?
Miért kóborolsz? Miért nem éled léted szorosan velem?

Öntudatlan peregnek, sorjáznak elő ezek a szavak,
Hogy szépen sorban verssorokká összeálljanak!
Nem számít ezt hányan olvassák, mikor, és hol,
A lényeg, hogy mikor lefekszel elégedetten alszol!
Nincs benned feszültség, azt mára magadból kiírtad,
Nem ébredsz fel arra, még nem is aludtál, de már pirkad.
Elégedetten fejezem be soraim folyását e furcsa versben,
Nem is zárhatnám a napot ennél fényesebben.

Soha véget nem érő költemény ... (?) ... A VÉGE!

Mint minden, mi a világunkat alkotja, egyszer elmúlik.
Az érzés, mely addig táplálta, millió darabra hullik.
Bár sajnálkozni lehet sokáig a veszteség felett,
Nincs miért, hisz új érzelmek kötnek le a régiek helyett.
Örvendezz inkább afelett, hogy mily intenzív a léted,
S hogy veszteségeid - eddig még - mindig túlélted.
Nem akarok mást, csak csendben, boldogan élni!
Ne kelljen ebben a rövid életben az élettől félni!

Hogy reménykedhessünk egy jobb élet eljövetelében,
Mikor az ember szereti társát, az számára a földi Éden!
Nem törődik a búval, hisz mindig mellette az édes...
A rossz dolgok elmúlnak, s kimenetelük mindegyre kétes.
Vajon mit nem adnánk meg, hogy ez örökké tartson?
Hogy örökké széles mosolyt lássunk a szeretett arcon?
Közeledik az idő, mikor erre is megkapjuk a választ,
S vigasztaló tudni, résztvevőket az igaz Isten választ!

De addig is becsüljük meg magunkat, mert Ő erre kér,
Többet érünk szemében, mint sok veréb, vagy kis egér!
Valaha a gondolat, mit most írok, eretnek is lehetett volna,
De ezt megítélni is egyedül az igaz Isten, Jehova dolga!
Szánakozhatunk, hogy mi milyen bűnösek is vagyunk,
De ezzel csak megbénítjuk gyarló kis agyunk!
Inkább szerezzünk örömet másoknak, s mentsük életünk,
Hisz megmondta szavában, mi akár örökké is élhetünk!

Kifejezetten kellemes, a napon most kora tavaszi az idő,
Hangzik a nyitni kék, s mindegyre új dallamok is jönnek elő...
Lehet, ez hozta most ki belőlem e versciklus végét,
Vagy ki tudja... átértékeltem tán a leírtak egészét?

Bárhogy legyen is, nem tudok mást tenni,
A költő azt írja, mire a szíve vezeti!

Soha véget nem érő költemény ... 6

Kissé felhős mostanság erről a világról alkotott képem,
És ez nem tetszik, ha magamat "kívülről" nézem.
Jobb szeretem, ha vidámság vesz körül,
Mikor körülöttem mid-ennek mindenki örül.
A vígság az én igazi, legbensőbb lételemem,
Bármilyen rossz is volt, ez futott végig az életemen.
Végig bolondoztam mindent, mi köröttem történt,
Viccet csinálva az életből, csak úgy önként.

Ne érts félre! Nem készülök még ily korán eltávozni!
Ez csak értékelés, miszerint nem szeretek nyávogni!
Bármilyen bánat is ért, nem értették, miért bohóckodok,
Csak nem engedtem, hogy túl nehézzé válhassanak a gondok.
Nem mondom, hogy nem nyögtem, s nyögök alattuk,
De nem nyomnak agyon, csak ha tétlenül hagyjuk!
E rút és gonosz világ, mit alkottunk így közösen,
Ezt cinizmusnak nevezi, mert nem érti, csak ködösen!

Pedig merő védekezés, kemény páncélként viselve,
Hogy baj nélkül ússzon át az életen az emberi elme.
Tudatos ars-poetica, hogy ne is várjanak tőlünk mást,
S meglepő legyen, ha hallanak egy ilyen vallomást!
Igen! A folyton hahotázó bohóc belülről tán sír is,
Egymás után sorjázva benne a sok-sok krízis.
Mégis, még tán magam is elhiszem, vidám vagyok,
Nem sírok, bár oly sokan sírtak az igazán nagyok!

Én csak egy icurka-picurka jelentéktelen pont vagyok,
Ha elmegyek, magam után talán egy kis űrt mégis hagyok.
Örök élet! Ez a reménység táplál és fejt ki részemre erőt,
Ez tesz majd egyenlővé koldust és minden előkelőt.
Fénylő napként világítja meg életem útját előttem,
Ezt választottam felnőttként, s nem pedig belenőttem!
Tudatos döntés eredménye mai, felhőtlennek nem látszó éltem,
Erről olvashattok, erről írtam, sok versemben csak erről beszéltem.

Soha véget nem érő költemény ... folytatás 4

Folyton csak vitatkozás, perlekedés hangja hallik...
Nincs türelmünk egymáshoz, kapcsolatunk darabokra hullik.
Pedig mindketten szeretjük a másikat, bizonygatjuk szüntelen,
Mégis itt van két ember, ki - csak egymással - megegyezésre képtelen!
Nem várom el, hogy megváltozzon minden mintegy varázsütésre,
Nem gondolom, hogy az egészet megoldhatjuk rögtön és egyszerre...
Bár lenne olyan módszer, mi kitépi szívünkből a rossz gondolatot,
És adna végre számunkra egymással jó néhány felhőtlen napot!

De hiába a vágy, hogy ne bántsuk egymást,
Szívünk "megszerette" a szemben állást.
Eltökélhetjük, hogy ma csak jót teszünk,
De szívünk szól, s elhomályosítja az eszünk.
Keressük a gondolatot, hogy mit mondunk ne fájjon,
De nem jutunk sokszor túl a puszta vágyon.
Összeroskadva tépelődünk, hogy jutottunk mi ide?
De nem jut erőnk - hiába akarnánk - semmire!