Mint minden, mi a világunkat alkotja, egyszer elmúlik.
Az érzés, mely addig táplálta, millió darabra hullik.
Bár sajnálkozni lehet sokáig a veszteség felett,
Nincs miért, hisz új érzelmek kötnek le a régiek helyett.
Örvendezz inkább afelett, hogy mily intenzív a léted,
S hogy veszteségeid - eddig még - mindig túlélted.
Nem akarok mást, csak csendben, boldogan élni!
Ne kelljen ebben a rövid életben az élettől félni!
Hogy reménykedhessünk egy jobb élet eljövetelében,
Mikor az ember szereti társát, az számára a földi Éden!
Nem törődik a búval, hisz mindig mellette az édes...
A rossz dolgok elmúlnak, s kimenetelük mindegyre kétes.
Vajon mit nem adnánk meg, hogy ez örökké tartson?
Hogy örökké széles mosolyt lássunk a szeretett arcon?
Közeledik az idő, mikor erre is megkapjuk a választ,
S vigasztaló tudni, résztvevőket az igaz Isten választ!
De addig is becsüljük meg magunkat, mert Ő erre kér,
Többet érünk szemében, mint sok veréb, vagy kis egér!
Valaha a gondolat, mit most írok, eretnek is lehetett volna,
De ezt megítélni is egyedül az igaz Isten, Jehova dolga!
Szánakozhatunk, hogy mi milyen bűnösek is vagyunk,
De ezzel csak megbénítjuk gyarló kis agyunk!
Inkább szerezzünk örömet másoknak, s mentsük életünk,
Hisz megmondta szavában, mi akár örökké is élhetünk!
Kifejezetten kellemes, a napon most kora tavaszi az idő,
Hangzik a nyitni kék, s mindegyre új dallamok is jönnek elő...
Lehet, ez hozta most ki belőlem e versciklus végét,
Vagy ki tudja... átértékeltem tán a leírtak egészét?
Bárhogy legyen is, nem tudok mást tenni,
A költő azt írja, mire a szíve vezeti!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése