Ihlet - hova tűntél?

Üres fej, kong belülről, nem cikáznak gondolataim...
A gondok kiszórtak minden jót, céltalan másznak ujjaim.
Figyelnék a szóra, mely mindig irány mutat,
De most hallgat - lehet, most épp engem kutat?
Érzelem nélkül, fásultan nézem mi is alakul,
A szó halk volt, s bennem egyre tovább halkul!
Nincs az az érzelmi hurrikán, mi tombolni szokott,
Bensőmben most sivatag van, s egyedül hagyott ott.
Írom, csak körbe-körbe a semmit ábrázolva,
Magamat mindegyre hátrébb, s hátrébb tolva.
Mert nem én vagyok az érdekes, hisz abban nincs ihlető,
Ahhoz másik ember kell, számomra gondolatokat ébresztő!
De kezd bennem terjedni a zsibongás, s csak írom, mi jön,
Átadom magam az érzésnek, mely megszáll oly elsöprőn.
Oly furcsa, mikor megindul minden és csak megy magától,
Mikor egyik szavam védelmez, a másik konokul vádol.
Nem kérdem, miért róta rám a sorsom, hogy írnom kelljen,
De érzem, szükséges, hogy énem e kényszernek megfeleljen!

Ihlet - hát hova tűnsz oly gyakran? Mi dolgod nélkülem?
Miért kóborolsz? Miért nem éled léted szorosan velem?

Öntudatlan peregnek, sorjáznak elő ezek a szavak,
Hogy szépen sorban verssorokká összeálljanak!
Nem számít ezt hányan olvassák, mikor, és hol,
A lényeg, hogy mikor lefekszel elégedetten alszol!
Nincs benned feszültség, azt mára magadból kiírtad,
Nem ébredsz fel arra, még nem is aludtál, de már pirkad.
Elégedetten fejezem be soraim folyását e furcsa versben,
Nem is zárhatnám a napot ennél fényesebben.