Fáradtság

Fáradt vagyok… már nem hajt semmi. Nincs bennem meg a régi hév.
Csak pihenni, csak lustulni, - néhány nap, pár hét kellene, lenne elég.
De még a horizonton sincs jele sem a megnyugvásnak, felüdülésnek,
Nem hallatszik sehol fülemnek a felszabadult víg, győzelmi ének.

Összeroppannék, magamba zuhannék, ha tartás nem maradt volna bennem,
De tudom, ezen az úton nekem - is - teljesen és magamtól kell végigmennem.
Hogy honnan lesz (van?) meg rá az erőm? Nem tudhatom meg sehonnan,
Csak maradjak e világ mámorító légkörétől - ha lehet - mindig józan.

Mert csábító és könnyű lehet mindig a tömeggel menni,
De ott a sűrűben nem könnyű az akadályt észrevenni.
Ki elesik, mindnyájan átgázolnak rögtön rajta,
A tömeget csak a saját kielégülési igénye hajtja.

Nincs segítő kéz! Ha van is, fizetned kell érte mindig,
A gyengéket könyörtelenül maguk alá gyűrik.
Nem sajnálkoznak, céljuk eléréséhez menni kell tovább!
Ki lemarad - kimarad! Kilóg a sorból ki kicsit is tétovább…

Belefáradtam már elviselni e felelőtlen csűrhét!
Nem vonzó számomra a mostani rohanó, és múló lét.
Nyugalomra vágyok, lassitani szeretnék, de most nem lehet,
Vinni kell a mások által - is - rám aggatott súlyos terheket.