Azért néha még vissza - visszatérek tétován,
Csodálkozva énem széles belső mosolyán.
Mit az ember elkezdett be is kell, hogy fejezze,
A késztetés miatt látogatásom sűrűbb is lehetne!
Szorul bennem a sok mondanivaló, ki kellene önteni!
De sajna, nem lehet csak úgy a szemetesbe dönteni!
Mit nem írok ki magamból, az nem porlad el teljesen,
Ide-oda pattog néhány kósza gondolat a fejemben.
Mond! Miért nem hagyjuk már abba egymás kínzását?
Hisz magának is árt, ki sanyargatja valamely társát!
Mondjátok! Miért ez a sok szenvedés világunkban?
Hisz megoldhatnánk, ha kissé egymásra is figyelnénk jobban!
Mond! Valaha szeretet veszi majd körül itt az embert?
Hisz erre vágyunk, mégis mindenki olyan levert!
És mond! Hajlandók leszünk határokon, bőrszínen átlépni?
Hisz több mi összetartana, miért akarjuk mégis széttépni?
Csak egy kósza gondolat csupán, de nem hagy nyugodni...
Nem ilyen világot álmodtunk, nem ebbe akartunk fejest ugorni!
Mégis ilyenné tettük, s tesszük nap, mint nap folytonosan,
Nem kérünk és nem fogadunk tanácsot, csak cselekszünk - nem okosan!
Hát csak ennyi telik ki e zseniális fajtól, mit magunk körül látunk?
Sok okos eszköz, s először mindet csak rosszra használtuk!
Áldás-e, vagy átok az alkotókészség, mivel meg lettünk - tán - verve?
Nem rossz az, csak mi rendesen meg vagyunk keverve!
Most - mára - befejezem gondolataim hosszú sorát,
Hogy kissé megkönnyebbülten álmodjam át az éjszakát!
Búcsúzom hát, mert a kutyával is menni kell,
Jó éjszakát és reggel pihenten ébredjetek fel!
