Morgok

Morog, háborog a lelkem látva a sok szenvedést.
Morog, háborog nem kedveli már a verést.
Félek, nem lehetek eléggé szelíd és alázatos,
Félek, Sátán támadása mindig változatos.
Egy megélt próbát sem próbál még egyszer, ha elbukott,
Egy botlás elég neki, ha szolgád általa kezébe jutott.
Gonosz és ádáz ellenség, ki nem fél már senkit,
Gonosz, bár tökéletes és ezért nem bán semmit.
Morog, háborog igazságérzetem Sátán miatt,
Morog, háborog, mert belőle minden igaz kihalt.
Hiába tudja, nem győzhet ellened semmiképp,
Hiába tudja, Nekünk nagyon vonzó az újvilági kép,
Ő folyton lépre csal, ellenkezik, cselt sző,
Ő folyton helyedre lépne, hogy Ő legyen az első.

Tudom kedves olvasóm, számodra Sátán tán csak mese,
Tudom, talán úgy gondolod, Ő csak néhány beteg agy képzete.
De gondolj bele, merre halad a világ, mit várunk?
De miért szennyeződik ilyen gyorsan világunk?
És megírhatták-e ezt már kétezer évvel ezelőtt?
És mond csak: Ki az aki így megmondhatta a jövendőt?
Vajon miért teljesednek most mind a próféciák?
Vajon miért ismerik el még mindig egyszülött fiát?
Talán véletlen csupán? Talán ezeket is csak most írják?
Talán helyesebb ellenállni, talán más értékeket kitalálni?
Morgok, háborog bennem a lelkem, Istenhez kiállt!
Morgok, háborgok, nem semmiért áldozta fel a fiát!