Terjed a métely, szétárad, mint tagjainkban a fájdalom,
Mily jó tudni, hogy Te mindig itt vagy az oldalamon!
Dühöng, nem bír magával a sok fékevesztett ember,
De van, ki miattuk, otthonában már aludni sem mer!
Mikor? Oh, mikor lesz már mind ennek végre vége?
Mondhatjuk-e nemsokára, hogy kínlódásunk mégis megérte?
Céltalan, csak magának élő, másra nem is figyelő Siserehad
Rombol, tékozol, önkényesen elveszi, mi kezébe akad.
Hogy mások azért sokat dolgoztak? - Mit érdekli?
Neki is kell! Neki is jár! - csak ezt ismételgeti!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése