Valaha

Valaha szeretted, ha szorosan hozzád bújtam,
Valaha élvezted, ha halkan a füledbe súgtam,
Valaha még te is szorosan magadhoz szorítottál,
Valaha az én kedves, szerelmetes feleségem voltál.

Mára e varázs kissé jócskán kifakulva - megkopott,
Mára már kezemet nem szerelmes rajongással fogod,
Mára már letisztult az érzés, mi köztünk máig feszül,
Mára már biztossá vált, sosem maradunk mi egyedül.

A harmad száz év, mi kettőnk felett oly gyorsan elrepült,
Ez a harmad száz év mindkettőnknek olyan sokba került,
Hogy elszállt már ifjúságunk ereje, múlékonyan szép nyara,
Hogy megérlelte a megértés nyugalmát az eltelt időnk hossza.

Valaha - olyan lehangoló ez a szó, hisz már elmúlt.
Valaha - mi vele tovatűnt, attól lehetsz igazán feldúlt.
Valaha - mégsem mondhatom, hogy soha többé!
Valaha - rajtunk múlik - tegyük sokkal fénylőbbé!

Mára már tudjuk, nincs más, ki társunk lehetne örökre,
Mára már nem oszlunk beosztottra és főnökre.
Mára már Mátraházai nászutunk csodás emlék,
Mára már kapcsolatunk hosszú-hosszú munkás termék.

Harminchárom év, elrepült gyorsan kéz a kézben,
Harminchárom év, eltörpül majd az öröklétben.
Harminchárom év, köszönöm, hogy velem maradtál,
Harminchárom év, oly jó, hogy magadból sokat adtál!

Valaha nem gondoltam bele, mit jelent: Örökké együtt, veled...
Valaha nem tudtam, mit jelent, hogy nekem adtad az életed.
Valaha nem értettem, ez számomra mennyi mindent is fog jelenteni,
Valaha nem akartam, a távoli jövőbe előre tekinteni.

Mára már arra gondolok, mily sok szép dolog várhat még ránk,
Mára már tudom, a legnagyobb érték számomra együtt töltött óránk.
Mára már értem, nekem csak Te létezel, mint nő és mint feleség,
Mára már akarom - örökké együtt - néhány év nekem nem elég!