Sok minden történt...

Eltelt majd egy év, mióta távol voltam! Elterelték gondolataim a napi harcok, gondok. Elhunyt a kutyusunk, de ez még ittlétem alatt történt, no meg a legcicább cicuskánk is...


A MEGÉLHETÉS NAP, MINT NAP EGYRE NAGYOBB GOND, DE HÁT EZT MINDANNYIAN TAPASZTALJUK. 

De most erre tévedtem és írni is támadt egy kicsit kedvem... Van, illetve lesz vers is... Eljött az ideje, hogy végül ketten maradjunk, hisz a fiataloknak a saját életüket kell élniük - és ez így is van jól.

Most már azt mondom, hogy  -  VÉGRE!
Végre csend lesz körülöttünk! Végre nem kell mindennap a gyerekekért aggódnunk! Végre újra egymásra figyelhetünk!

Tudom, hogy amíg a gyerekek nem voltak az életünkben, addig is voltak problémáink. De az élet rendje, hogy folyjon.. NEM?

Muki

Te dörgölődző és bújós kis szőrpamacs,
Elmentél végleg, több vidám percet nem adsz.
Az idő elmúlt, elrohant ám nagyon felettünk,
Míg kicsi-mókás voltál, mi sokat nevettünk.
De könyörtelen rohan, nem törődik ezzel,
Ezért most szép csendesen egy sírban fekszel.

Nem lehet már többé nekünk Mukikánk,
Nem néz úgy vissza senki sem már ránk,
Telhet az idő, lehet még megannyi cicánk,
De mély nyomot, sok emléket hagytál ránk!
Ha később, egyszer rólad szól a szánk,
Szemünk távolba réved majd, s hiányod bánt!

Megkülönböztetett helyzeted mindig megmarad,
Mint Cirmikénké, a Te sorsod is velünk halad!
Ha jó atyánk jónak látja és élünk majd örökké,
Emléked akkor is csak nagy sokára lesz köddé.

.
.
.

Azóta eltelt már egy szűk esztendő,
De megmaradt bennünk sok nem felejthető,
Emlék rólad, s az űr, mit kitölteni nagyon nehéz,
Egyszer talán a múlt homályában elvész...
De addig még sok-sok víz folyik le a Dunán,
És talán mi is egy ködös emlék leszünk csupán.

Egy év elmúlt...

Fáj agarat látni és tudni, hogy nincs...
Az élet e világban sajnos múlékony kincs.
Bár Szikrát is szeretem, nem adnám oda soha,
Szívszorító a kép... hiányzik a mosolya...
Igazából jó kutyi volt, nem zavart, csak türelmesen várt...
Nem tett tudtommal semmiben sem kárt.
Míg itt volt, tán nem is értékeltem Őt igazán,
Hagytam elmenni csendben, lazán.
Most rajtunk a sor, hogy éljünk - akár helyette is?
És emlékünkben őrizzük kifejező szemeit.
Csavar a szív, miközben mindezeket itt írom,
Folytatni is csak egyre nehezebben bírom...