Muki

Te dörgölődző és bújós kis szőrpamacs,
Elmentél végleg, több vidám percet nem adsz.
Az idő elmúlt, elrohant ám nagyon felettünk,
Míg kicsi-mókás voltál, mi sokat nevettünk.
De könyörtelen rohan, nem törődik ezzel,
Ezért most szép csendesen egy sírban fekszel.

Nem lehet már többé nekünk Mukikánk,
Nem néz úgy vissza senki sem már ránk,
Telhet az idő, lehet még megannyi cicánk,
De mély nyomot, sok emléket hagytál ránk!
Ha később, egyszer rólad szól a szánk,
Szemünk távolba réved majd, s hiányod bánt!

Megkülönböztetett helyzeted mindig megmarad,
Mint Cirmikénké, a Te sorsod is velünk halad!
Ha jó atyánk jónak látja és élünk majd örökké,
Emléked akkor is csak nagy sokára lesz köddé.

.
.
.

Azóta eltelt már egy szűk esztendő,
De megmaradt bennünk sok nem felejthető,
Emlék rólad, s az űr, mit kitölteni nagyon nehéz,
Egyszer talán a múlt homályában elvész...
De addig még sok-sok víz folyik le a Dunán,
És talán mi is egy ködös emlék leszünk csupán.