Soha véget nem érő költemény ... folytatás 3

Képtelenség e mai korban becsülettel jól élni!
Az állapotokat, melyben élünk, normálisnak vélni...
De kinek-kinek a lelke rajt, mit gondol helyesnek,
Észre sem veszik, de a legtöbben a pusztulásba mennek!
Ha figyelmezteted őket, oda sem figyelnek a szavadra!
Hagyjon ezzel - vágnak ingerülten a szavadba...
Nem készek, nem hajlandók tanulni, s életükön változtatni,
Nem lehet rájuk sem érvekkel, sem érzelmekkel hatni!

Hiába próbáljuk felnyitni szorosan csukott szemeiket,
Csak tovább botorkálnak, s gúnyolnak folyton minket.
Pedig világosan látható, világunk rendesen halódik,
Kivezető utat nem tud mutatni sem a baloldal, sem a jobbik.
Mert Téged, mennyei atyánk még csak figyelembe sem vesznek,
S csodálkoznak majd, ha ítéleted által hirtelen elvesznek.
Mert vészesen közeledik a leszámolásod órája,
S csalódik majd, ki hiába reményli, gondod lesz őrája.

Nem vagyunk méltók,hogy jóindulatodat kiérdemeljük,
Mert nem azt tesszük, amire Te kérsz, hogy tegyük!
Kevesen vállaltuk szolgálatodat az általad kitűzött úton,
Mégis sokkal több ember reményli, hogy paradicsomodba jusson.
Talán, ha úgy élnénk, mint ahogy Te előírtad nekünk,
Ki nem érdemelhető kedvességed - tán - meghosszabbítja éltünk.
Már világosan látható a szakadék, mely felé rohanunk,
Rajtunk múlik,  hogy a szakadék szélén végetér-e az utunk!

Soha véget nem érő költemény ... folytatás 2

Mint a tűz, úgy kezdett égni testemben a fájdalom...
El is hallgatott lelkemben minden dalom.
Csak a kín volt, mo uralkodott tagjaim felett,
Két lábam hirtelen, még járni is elfeledett.
Börtönbe zárt, letaglózott a kénytelen tétlenség,
Ilyen rosszat nem éreztem én soha még.
Csak feküdni, mikor pedig már kidobna az ágy,
S egyre nagyobb bennem a mozoghatnék vágy.

De lassan-lassan szűnni látszik a kín béklyója,
S az ember hajlamos azonnal meg is feledkezni róla.
Csak az a fránya érzés mégis vissza-visszatérhet,
S úton-útfélen a járdára ültethet le téged.
Tehetetlen nézel körül, tán valaki megszán,
De nekik csak egy idegen vagy, ki ül a járdán.
Nem érdekel senkit a másik kínja és bánata,
Attól félnek, őket - te is és - bárki bárhol bánthatja.

Miért lett világumk ilyen állatias és kegyetlen?
Miért nem bízhat meg az ember a másik emberben?
Mi készteti arra a sok bűnre és mocsokra?
Miért bánik gyermekével a szülő, mint egy mostoha?
Mi az, ami meggátol minket, hogy jót szóljunk egymásnak?
Mit remélünk, amiért a hátán taposunk a társunknak?
Vajon lesz még reménytelibb, boldogabb jövő egyszer?
S ha lesz, megérheti azt a mai konok ember?

Never-ending poem ... continued / Soha véget nem érő költemény ... folytatás

Talán furcsa, hogy e végtelen folyamba fogtam?
Hogy senki lévén mindannyiunk helyett aggódtam?
Válaszra itt nem lelhetsz, s én sem lelhetek soha,
Mondhatnánk sorsunk velünk miért ily mostoha?
Miért lett majd minden, mit tudnunk kell, jelképek mögé dugva?
Miért nem értjük, mit nékünk istenünk mond újra, meg újra?
Hát hit lenne az, ha mindenki rátalálna, s nem kellene keresni?
Ha értelmezése egyszerű, mit mond azonnal mindenki megérti?

Elmélkedni, kutatni, kitartást igényel! Ezt nem lehet másképp, csak hittel!
Felérni mindahhoz, mit istenünk kedvesen közöl velünk, ez érdekel!...
Olvasni szavát, szeretettel felfedezni értelmét, s aszerint folytatni életünk,
S továbbadni mit megtudunk, hát nincs is jobb annál, hogy élhetünk!
Ő mindannyiunkat kedvesen hívogat, szelíden kér, Tartsd meg szavam!...
De mindannyiunknak önmagának kell dönteni: Én ehhez tartom magam?
Miért van az, hogy kit szeretünk, azt bántjuk folyton?
Miért nem engedjük, hogy létünk békés mederben folyjon?

Mert bizony mindannyian egyre türelmetlenebbek leszünk,
Csak a gondjaink körül zakatol, mást nem is lát az eszünk!
Pedig milyen sok gyönyörű dolog vesz minket körbe...
De mi csak bámulunk, s bambulunk bele a tükörbe.
Nem törődünk azzal, mi hosszú távon javunkra válna,
Nem lényeg már gyermekkorunk oly sok szép álma!
Hiába harsogja teljes lényünk: Lassíts! Élj boldogabban!
Pillanatnyi vágyunk erősen gátol, s fejünk már-már felrobban...

Észre sem vesszük mi múlik el nyomtalan felettünk ezért,
Csak egyre ugrálunk, s nyújtózunk egy pillanatnyi élvezetért...
Lehetne másként is? Lehetne nyugodtan, békében élni?
A mostanit egy jobb és örök életre elcserélni?
Hol van a rég áhított békés, boldog újvilág eljövetele?
Meddig kell még kínlódni? Mikor hozakodnak elő vele?
Hiú remény, melyet emberekbe vetve csalódást hoz!
Csak mennyei atyánknál juthatunk el a célunkhoz!

Soha véget nem érő költemény ... (?)

Most, hogy ilyen sok ember bántja folyton a másikat,
Szenvtelen figyelve vergődésüket, kínjukat, s bajukat;
Szerteszét hordják ezen "sikereik" hírét kevélyen,
Szégyenkezve a tán még látszó falatnyi erényen.
Kínszenvedés e mai kor emberének lenni,
Hol hátrány, ha valaki igazán tud szeretni!
Hol a másik fején - hátán taposva törekednek előre,
Sóvárogva egy - csak nekik járó - szebb jövőre!

Azt kérded, mai világunk normális, vagy sem?
Válaszolni nem hivatott már szinte senki sem!
Hisz elmentek kik látták még azt a békebelit
A régi világot, mely a mégis ihleti a jelenlegit.
Normális-e, vagy sem, hogy úton-útfélen erőszakot látunk?
Bár magunkkal szemben mi mindig csak szeretetet várunk.
De nem engedünk a köröttünk hallható jó szónak,
Mit oly sokan, oly szívre hatóan nekünk szólnak.

Gonosz emberek közt bizony nehéz embernek maradni,
Nem hadakozni, nem rúgni, tépni, harapni!
Tűrni a rosszat, hisz majd istenünk megfizet,
Alázattal elfogadni, mit kapunk, és megtartani a hitet.
Mert ez lenne az ember legfőbb dolga a földön,
Hogy megérhesse, ide egy szebb, s jobb világ jöjjön!
Nem felelni rosszal a rosszért, mit mindig kapunk,
De hálát adni a kevés jóért, mit nap, nap után láthatunk!

folyt köv...