Mint a tűz, úgy kezdett égni testemben a fájdalom...
El is hallgatott lelkemben minden dalom.
Csak a kín volt, mo uralkodott tagjaim felett,
Két lábam hirtelen, még járni is elfeledett.
Börtönbe zárt, letaglózott a kénytelen tétlenség,
Ilyen rosszat nem éreztem én soha még.
Csak feküdni, mikor pedig már kidobna az ágy,
S egyre nagyobb bennem a mozoghatnék vágy.
De lassan-lassan szűnni látszik a kín béklyója,
S az ember hajlamos azonnal meg is feledkezni róla.
Csak az a fránya érzés mégis vissza-visszatérhet,
S úton-útfélen a járdára ültethet le téged.
Tehetetlen nézel körül, tán valaki megszán,
De nekik csak egy idegen vagy, ki ül a járdán.
Nem érdekel senkit a másik kínja és bánata,
Attól félnek, őket - te is és - bárki bárhol bánthatja.
Miért lett világumk ilyen állatias és kegyetlen?
Miért nem bízhat meg az ember a másik emberben?
Mi készteti arra a sok bűnre és mocsokra?
Miért bánik gyermekével a szülő, mint egy mostoha?
Mi az, ami meggátol minket, hogy jót szóljunk egymásnak?
Mit remélünk, amiért a hátán taposunk a társunknak?
Vajon lesz még reménytelibb, boldogabb jövő egyszer?
S ha lesz, megérheti azt a mai konok ember?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése