Érzelem ... 3 ... közöny

A közöny, mely fojtogatóbb a gyűlöletnél,
Oly érdektelen, hogy mindegy, mit is tennél.
Megválthatod akár ezt az egész rút világot,
Nem kapod meg a figyelmét, pedig úgy kívánod.
Kegyetlenebb a gyűlöletnél. Mert már túl van rajta,
Rád sem néz, hisz amolyan minden mindegy fajta.
Hiába forszírozod, sosem teheted újra érdekeltté,
Beleunt már mindenbe, s így vált minden mindeggyé.
Érzi, s tudja, hogy neki a dolgokra nincs ráhatása,
Ezért lett a közöny az ő személyes, saját vallása.

Érzelem ... 2 ... gyűlölet

A gyűlölet erőteljes érzés, csontig ható,
Tárgyával szemben a bensőnket szétmaró.
Konok, észérvekre ritkán hallgató érzés ez,
Legbelülről fakadó, mély ellenszenvet feltételez.
Lebontani sokszor még csak remény sincsen,
Mert azon alapul, nekem mi a legbensőbb kincsem!
Mit tekintek oly fontosnak, hogy undort keltsen
Ami ellentétes vele - és ez nem dől el a fejben.
Indítékaink megmutatják, értékrendünk vezérli,
Mégis azt vesszük észre, hogy saját életét éli!

Érzelem ... szerelem

A szerelem tűz, mely felégeti önmagát,
S a gondok lassan felfalják táptalaját.
Hibáink kioltják, mint tüzet a víz,
Még akkor is, ha tárunk bennünk oly nagyon bíz.
A megszokás is hűti, mint jég a forrót,
S már nem is érzed szívedben azt a lángolót...
Ezután sóvárogva vágysz utána - keresve,
Hogy szíved e forró érzést újra meglelje.
Átélni vágyod újra, meg újra azt az égetőt,
Hát miért feleded, hogy már megtaláltad Őt?
Egykor szíved vadul kalapált, ha csak rád nézett,
Emlékezz! Milyen jó is volt Vele e különös közérzet...

Mi magunk

Mit ugrálsz te porszem ember? Miért tartod magadat oly sokra?
Csak itt lépdelsz, de elmédben már rátetted kezed a csillagokra.
A port kavarod, de úgy érzed nagy dolgokat viszel véghez,
Napról-napra közelebb is kerülsz a beígért végítélethez!
Talán, ha figyelnél, ha mások érdekét figyelembe vennéd,
Ha egy kicsit másokat is - és nem csak önmagadat szeretnéd,
Feledhetnéd e komor jövőt, mely hozzád oly gyorsan közeleg,
S már nem a semmibe néznél, szemeid nem bámulnának réveteg.
Tisztán látnád, milyen szép is lehet a közeli - s távoli jövő,
Megértenéd, ehhez szerény ember kell, s nem ily nagyra törő.
Mégis, álmaidban gyönyörű kerteket látsz körös-körül,
Hol ember, s állat az életnek végre együtt örül.
De megvalósítani - milyen kár - erőd már nincsen,
Nem is tudnátok osztozkodni ekkora nagy kincsen.
Bár a vágy meg van, mégis az önzés kényszere munkál benned,
Saját lényeddel kellene sikeresen ellenkezned!

Ősz van

Szomorú idők járnak manapság mifelénk,
Lassan itt a tél, s mi legszívesebben menekülnénk.
Lehangoló látni a tájat, hogy veszti el szép színét,
S fordul minden szürkébe, avar lepi az utak tetejét.
Egyszeriben távoli emlék csupán a reggeli vidám madárdal,
Mely annyiszor ragadott már önfeledten magával.
Elrepültek, melegebb tájakat kerestek maguknak,
Hol nem fáznak, s élelmet is bőségesen találnak.
Ilyenkor szomorú vagyok, csak aludnék legszívesebben,
Vagy áttelelnék én is, csak egy kicsit sokkal délebben.

Szeretem kis hazánk páratlanul gyönyörű tájait,
De ki nem állhatom az elmúlást, mi az embert várja itt!
Jó atyánk Jehova, tudjuk, Te nem ezt akartad,
Mikor az első ember - Ádámot - az Édenkertbe raktad!
Hisszük, hisz szavad biztosít róla, már nem kell várni sokat,
Hogy helyreállítsd itt a földön az eredeti viszonyokat!

Köszönjük, hogy mi ránk még most is gondod van,
Szolgálunk Téged, figyelünk szavadra gondosan.
Egyik nap sorol a másik után, gyorsan száguld az idő...
Már-már itt van, hogy új világod a romokon kinő.
Köszönjük, hogy tanulhatunk, hogy szelíden terelgetsz!
Hálánk Tied örökké, hogy megmentesz és minket élni engedsz!

Kis cicák

Kicsi cicák, aranyos kis szőrpamacsok.
Mókás fejek, puha, szőrös-karmos kis mancsok.
Bohókásan bolondoztok a gazdi szívét megnyerve,
Nincs is gondotok a szállásra, sem italra, s ételre.
Jókedvében teremtett benneteket Jehova atyánk,
Biztos mosolygott, s már előre is gondolt mi ránk.
Szeretetből lettetek ti is ilyen csodálatos lények,
Hogy jókedvre derüljünk általatok, ez itt a lényeg!
Mikor hangosan dorombolva bújtok oda hozzánk,
Simogatva megnyugszunk, mosolyra hajlik a szánk.
Köszönjük jó atyánk, hogy oly bőkezűen kedves vagy!
Köszönjük, hogy kedvességet minket hidegen nem hagy!
Még ha elhagytunk is, a Te képmásodra lettünk teremtve,
Rá is ébred erre az ember a sok földi szépségen merengve!
Jóságod határtalan, de ős szüleink nem kértek belőle,
Nem gondoltak ránk, nem terveztek, s nem néztek a jövőbe.
Kicsi cicák, aranyos kis szőrpamacsok,
Meglágyul szívünk ha ránk néztek, s szemetek ragyog.
A mami, s papi helyett mi lettünk felelősek értetek,
Annyi szeretetet adtok, s cserébe semmit sem kértetek.