Szomorú idők járnak manapság mifelénk,
Lassan itt a tél, s mi legszívesebben menekülnénk.
Lehangoló látni a tájat, hogy veszti el szép színét,
S fordul minden szürkébe, avar lepi az utak tetejét.
Egyszeriben távoli emlék csupán a reggeli vidám madárdal,
Mely annyiszor ragadott már önfeledten magával.
Elrepültek, melegebb tájakat kerestek maguknak,
Hol nem fáznak, s élelmet is bőségesen találnak.
Ilyenkor szomorú vagyok, csak aludnék legszívesebben,
Vagy áttelelnék én is, csak egy kicsit sokkal délebben.
Szeretem kis hazánk páratlanul gyönyörű tájait,
De ki nem állhatom az elmúlást, mi az embert várja itt!
Jó atyánk Jehova, tudjuk, Te nem ezt akartad,
Mikor az első ember - Ádámot - az Édenkertbe raktad!
Hisszük, hisz szavad biztosít róla, már nem kell várni sokat,
Hogy helyreállítsd itt a földön az eredeti viszonyokat!
Köszönjük, hogy mi ránk még most is gondod van,
Szolgálunk Téged, figyelünk szavadra gondosan.
Egyik nap sorol a másik után, gyorsan száguld az idő...
Már-már itt van, hogy új világod a romokon kinő.
Köszönjük, hogy tanulhatunk, hogy szelíden terelgetsz!
Hálánk Tied örökké, hogy megmentesz és minket élni engedsz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése