Korunk...

Bőven árad felénk mindenhonnan a hülyeség,
Bárhova is megyünk, bármiyen igényesen nézünk is szét!
Nemigen találsz ma már teljesen hihető, igaz forrást,
Ebből fakadóan inkább csak bántjuk egymást!

Most van az idő...

Szaladnak, rohannak a pillanatok egymás után sorjázva...
Életed éled "ahogy lesz, úgy lesz" gondtalanul szereped játszva?
Mikor ébredsz már rá végre, mit kíván tőled is az idők szava?
Nem is veszed észre, utad folyása nem vezet sehova!
Szűkre szabott napjaid kifolynak kezeid közül gyorsan,
Mert az idő könyörtelen, egyre csak gyorsabban rohan!

Most van az idő, hogy megtedd, amit akarsz!
Ha halasztod, csak hiányérzetet és bánatot aratsz!
Most van itt az idő, hisz mindig a jelenben élsz...
Mond, miért csak állsz? Mond, most mitől félsz?
Most van az idő, mert a tétovázás lesz a halálod...
Később, ha nem tetted meg - biztosan megbánod!

Szaladnak, egyre csak múlnak a percek, s órák feletted,
Mire régen úgy vágytál, s mit tenni akartál, mára feledted.
Helyébe íme a kétely lépett, "Mi lett volna, ha...?
Talán, ha akkor régen, korábban értél volna haza...?
De elmúlt, s Te akkor nem tetted meg, mire rászántad magad,
Így gondolataidban már csak ez a kétely marad!

Most van hát az idő, mert mindig elmúlik az a most,
Hogy akard és cselekedd, s ne játszd mindig az álmost!
Most jött el igazán az idő arra, mit tenned KELL!
Vagy szép csendesen álmodj, s az életed engedd el!
Most van az idő, hogy mindenki megváltoztassa léte folyását!
Megtalálva annak értelmét, megtartva egy életen át a társát!

Szaladnak a napok, s hetek halkan suhanva el mellettünk,
Észre is csak ritkán vesszük, de egyre öregebbek lettünk...
Gyengülő karjainkkal már kapaszkodnánk erőtlenül is...
Mit régen nem tettünk meg, abban szívünk egyrecsak hisz...
Szemeink előtt összemosódnak már a látott képek...
De szívünkben ezek a képek még mindig épek, s szépek!

Hát itt az idő, ne csak álmodozz, de tegyél is valamit érte,
Hogy nagy sokára elmondhasd majd, "Ezt tenni bizony megérte!"
Most van az alkalmas idő, éld hát felelősséggel napjaidat,
Mert tudod, amit vet az ember, később azt is arat!
Most van itt az idő! Soha vissza nem térő alkalom,
Hogy kinek, s kinek az jár, - adjak, mert Én akarom!

Szaladnak hát a hónapok és évek, életünk tűnik velük tova,
Léptünk egyre csak nehezebb, kezünk remegős és tétova...
Hátralévő napjaink rövidülnek, az idő kezeink közt kifolyik,
Napról-napra kevésbé tudjuk, körülöttünk mi is folyik.
De hát én nem ezt akartam Jó atyánk! Utálok félni!
Oly jó szeretni, s szeretve lenni! Én Szeretnék örökké élni!

Hol volt, s hol nem...

Mi mindannyian csak egy múló tünemény vagyunk...
Egyszer vagyunk - később voltunk és emléket hagyunk.
Életünk elszalad, hol volt, s máris sehol sincs,
Mire elmúlik, rájövünk milyen nagy ez a kincs!
De visszanézve tán bánod, hol nem tengetted életed?
S sírsz azok után, kik nem tartottak mindig veled?
Hol volt az életed, s hol nincs már, nem rajtad múlik,
Hisz az idő könyörtelen, nem csak feletted kúszik!
Csendesen, egyre halkabban szól már szád, kérdve:
Miért? Ó, miért kell ilyen gyorsan hullnod térdre?

Miért kell véget érni e varázslatos utazásnak?
Miért kell helyedet átadnod utánad valaki másnak?
Miért nem lehet tovább, sőt örökké boldogan élned?
Miért kell - már fiatalon is - az elkövetkező haláltól félned?

Hol volt, hol nem... szól az elején a legtöbb mese,
Szót sem ejtve arról, hogy ezt bárki átélhesse!
Hol volt, s hol nem - ez így lassan közhellyé fakult,
Pedig látszik a fény, lassan véget ér az alagút!
Igen, véget ér, hisz élhetünk hosszan és boldogan,
Gyere, s elmondom neked is: mikor, miért, és hogyan...

Tán furcsa és mesének hallik, mit közölnék veled,
De mindez teljesen átalakíthatja már az életed!
Nincs oly erő, mely a szeretetnél erősebb lehetne,
Nincs olyan ember se, ki szeretni ne szeretne!
Csak éld életed a szeretet jegyében, senkit sem bántva,
Gondolj bele, mi lenne, ha Istened tényleg mindent látna?

Miért hiszed, hogy nincs Ő és nem figyel téged?
Miért hiszed, hogy indítékait Te is érted?
Miért gondolod, neked az élet édesen jár?
Miért hiszed, mindezt meg is szolgáltad már?

Hol nem voltál, arról nincs tudásod semmi,
Hisz ez is csak mese - mondod - s valóság alapja semmi!
De bizony létezik, s jól figyel mindannyiunkra,
Gondolj bele! A teremtéshez képest ez már nem is munka!
Lassan elérkezik az idő, melyet már oly régen kiszabott,
Hogy jó útra térjünk, időt addig nekünk sokat adott!

Hát gondolj bele, életed hol volt, s hol nem lesz,
Vagy végtelen hosszan itt a földön élhetsz...
Mindez csak rajtad múlik, léted, itt a tét!
Csak magadat mentheted, nem a mások életét!

Mélázva...

Azért néha még vissza - visszatérek tétován,
Csodálkozva énem széles belső mosolyán.
Mit az ember elkezdett be is kell, hogy fejezze,
A késztetés miatt látogatásom sűrűbb is lehetne!
Szorul bennem a sok mondanivaló, ki kellene önteni!
De sajna, nem lehet csak úgy a szemetesbe dönteni!
Mit nem írok ki magamból, az nem porlad el teljesen,
Ide-oda pattog néhány kósza gondolat a fejemben.

Mond! Miért nem hagyjuk már abba egymás kínzását?
Hisz magának is árt, ki sanyargatja valamely társát!
Mondjátok! Miért ez a sok szenvedés világunkban?
Hisz megoldhatnánk, ha kissé egymásra is figyelnénk jobban!
Mond! Valaha szeretet veszi majd körül itt az embert?
Hisz erre vágyunk, mégis mindenki olyan levert!
És mond! Hajlandók leszünk határokon, bőrszínen átlépni?
Hisz több mi összetartana, miért akarjuk mégis széttépni?

Csak egy kósza gondolat csupán, de nem hagy nyugodni...
Nem ilyen világot álmodtunk, nem ebbe akartunk fejest ugorni!
Mégis ilyenné tettük, s tesszük nap, mint nap folytonosan,
Nem kérünk és nem fogadunk tanácsot, csak cselekszünk - nem okosan!
Hát csak ennyi telik ki e zseniális fajtól, mit magunk körül látunk?
Sok okos eszköz, s először mindet csak rosszra használtuk!
Áldás-e, vagy átok az alkotókészség, mivel meg lettünk - tán - verve?
Nem rossz az, csak mi rendesen meg vagyunk keverve!

Most - mára - befejezem gondolataim hosszú sorát,
Hogy kissé megkönnyebbülten álmodjam át az éjszakát!
Búcsúzom hát, mert a kutyával is menni kell,
Jó éjszakát és reggel pihenten ébredjetek fel!

Sok minden történt...

Eltelt majd egy év, mióta távol voltam! Elterelték gondolataim a napi harcok, gondok. Elhunyt a kutyusunk, de ez még ittlétem alatt történt, no meg a legcicább cicuskánk is...


A MEGÉLHETÉS NAP, MINT NAP EGYRE NAGYOBB GOND, DE HÁT EZT MINDANNYIAN TAPASZTALJUK. 

De most erre tévedtem és írni is támadt egy kicsit kedvem... Van, illetve lesz vers is... Eljött az ideje, hogy végül ketten maradjunk, hisz a fiataloknak a saját életüket kell élniük - és ez így is van jól.

Most már azt mondom, hogy  -  VÉGRE!
Végre csend lesz körülöttünk! Végre nem kell mindennap a gyerekekért aggódnunk! Végre újra egymásra figyelhetünk!

Tudom, hogy amíg a gyerekek nem voltak az életünkben, addig is voltak problémáink. De az élet rendje, hogy folyjon.. NEM?

Muki

Te dörgölődző és bújós kis szőrpamacs,
Elmentél végleg, több vidám percet nem adsz.
Az idő elmúlt, elrohant ám nagyon felettünk,
Míg kicsi-mókás voltál, mi sokat nevettünk.
De könyörtelen rohan, nem törődik ezzel,
Ezért most szép csendesen egy sírban fekszel.

Nem lehet már többé nekünk Mukikánk,
Nem néz úgy vissza senki sem már ránk,
Telhet az idő, lehet még megannyi cicánk,
De mély nyomot, sok emléket hagytál ránk!
Ha később, egyszer rólad szól a szánk,
Szemünk távolba réved majd, s hiányod bánt!

Megkülönböztetett helyzeted mindig megmarad,
Mint Cirmikénké, a Te sorsod is velünk halad!
Ha jó atyánk jónak látja és élünk majd örökké,
Emléked akkor is csak nagy sokára lesz köddé.

.
.
.

Azóta eltelt már egy szűk esztendő,
De megmaradt bennünk sok nem felejthető,
Emlék rólad, s az űr, mit kitölteni nagyon nehéz,
Egyszer talán a múlt homályában elvész...
De addig még sok-sok víz folyik le a Dunán,
És talán mi is egy ködös emlék leszünk csupán.

Egy év elmúlt...

Fáj agarat látni és tudni, hogy nincs...
Az élet e világban sajnos múlékony kincs.
Bár Szikrát is szeretem, nem adnám oda soha,
Szívszorító a kép... hiányzik a mosolya...
Igazából jó kutyi volt, nem zavart, csak türelmesen várt...
Nem tett tudtommal semmiben sem kárt.
Míg itt volt, tán nem is értékeltem Őt igazán,
Hagytam elmenni csendben, lazán.
Most rajtunk a sor, hogy éljünk - akár helyette is?
És emlékünkben őrizzük kifejező szemeit.
Csavar a szív, miközben mindezeket itt írom,
Folytatni is csak egyre nehezebben bírom...