Olyan hírek jönnek

Olyan a helyzet, hogy én már reménykedem...
Olyan hírek jönnek, melyekben ott a veszedelem.
Olyan a lét, hogy az már szó szerint fáj,
Olyan híreket mond erről a sok-sok száj.

Milyen hely az, mit nem alakít a képzelet?
Milyen híreket szül a tömény rémület?
Milyen itt a lét, ha reménytelen vagy?
Milyen híreket nem akarsz elfogadni magad?

Olyan a helyzet most, hogy a vég közeleg,
Olyan hírek jönnek, mi felülmúlja képzetedet!
Olyan a lét, hogy már-már nincs sehova kiút,
Olyan híreket hallunk, ki teheti, a világból is kifut!

Milyen lenne a világ, melyet magadnak elképzelsz?
Milyen hírek jönnének, ha te ott élhetsz?
Milyen lenne léted, hisz ez reményed tárgya?
Milyen híreket hordatna veled képzeted színes világa?

Olyan helyet képzelek, mely békés és nyugodt!
Olyan hírek jönnének, melyekben minden jó volt!
Olyan életet élnénk, hogy felednénk a rosszat!
Olyan híreket mondanánk, mely mosolyt hozhat!

Lesz kiút

Csúszunk-mászunk lábuk előtt és élvezik.
Robotolunk, hogy pénzük több legyen nekik.
Mindegy, Te hogy érzed magad, hogy viseled,
Mit mondanak, neked mindig azt kell tenned!

Bérrabszolga társaim, nemsokára változik a kép!
Reménykedhetünk, megtörténik mindenképp!
E gonosz rendszert eltörlik, eltakarítják az útból,
Rajtad múlik, hasznot merítesz-e ebből a kiútból!

Hallgattam egy kicsit.

Nos, megtaláltam újra blogoló önmagam... Az utóbbi időben kissé elfáradtam, ezért hát nem is születtek nagyon versek! De jön a jó idő és vele együtt jövök majd én is...

Várj!

Várj reám, ha a távol homálya takarna,
Várj reám, ha más magához láncolni akarna!
Te, csak te vagy számomra életem értelme,
Te veled jó, de nélküled oly üres lenne!

Mégis sokszor megbántjuk szavakkal mi egymást,
Mégis álljuk a rég kimondott házassági fogadást.
Egyek vagyunk, mégis annyira különbözünk,
Egyet akarunk, de egymásnál sokszor falba ütközünk.
Régóta tanuljuk kezelni párunk, s annak gondjait,
Régóta tudjuk, szerető atyánk mindig erre tanít!

Rossz tanulók vagyunk, hisz csak lassan változunk,
Rossz tanulók, kik folyton bajt-bajra halmozunk.
De atyánk szeretettel fedd mindig bennünket,
De atyánk jól látja a legbensőbb énünket!

Várj reám, ha valaha távol sodorna a lét,
Várj reám, mert Ő kötötte össze kettőnk életét!
Te, csak te lehetsz, kivel odaát élni szeretnék,
Te veled bármin keresztül, bárhova is elmennék!

Gondolod?

Gondolod, hogy elég lesz csak gondolni az életre?
Gondolod, hogy nem kell választ adnod félelmeidre?
Gondolod, hogy most már megalapoztad boldogságod?
Gondolod, hogy te is erősíted a szellemi hátországot?

Úgy vágyom már a gépzaj nélküli csendet,
Úgy vágyom, hogy csak madárdalból kapjak koncertet!
Mikor többé nem kell félnünk sehol, senkitől,
Mikor ma látható világunk a feledés homályába dől!
Ki nem fogadja meg önként Teremtő Istenünk szavát,
Ki nem "érdemelheti" tőle az örök élet csodás jutalmát!

Gondolod, hogy elég lesz vágynod a jobb életre?
Gondolod, hogy így majd választ kapsz kérdéseidre?
Gondolod, hogy eléred a várva várt boldogságot?
Gondolod, hogy megkaphatod Tőle az új világot?

Párbeszéd

Dolgozz keményen érte, hogy neked is legyen!
- Hogy legyen, mit más tőlem elvegyen?
Gyermekeid neveld becsületben!
- Hogy is boldogulnék akkor az életben?
Tanulj! Építs! Tedd, hogy mindenkinek jobb legyen!
- De úgy nem virágozhat javamra a félelem!
De tedd akkor is a jót, neked is jobb lesz!
- A dolgos élet lelkemnek nem kedves!

Métely

Terjed a métely, szétárad, mint tagjainkban a fájdalom,
Mily jó tudni, hogy Te mindig itt vagy az oldalamon!
Dühöng, nem bír magával a sok fékevesztett ember,
De van, ki miattuk, otthonában már aludni sem mer!
Mikor? Oh, mikor lesz már mind ennek végre vége?
Mondhatjuk-e nemsokára, hogy kínlódásunk mégis megérte?
Céltalan, csak magának élő, másra nem is figyelő Siserehad
Rombol, tékozol, önkényesen elveszi, mi kezébe akad.
Hogy mások azért sokat dolgoztak? - Mit érdekli?
Neki is kell! Neki is jár! - csak ezt ismételgeti!

De miért?

Panaszkodunk, mindig jobbra vágyunk. De miért?
Pénzt kerestünk, mind elköltöttük, mindez mit ért?
Próbáltunk nyugalmat teremteni, de sikertelenül.
Palotákat és légvárakat is építettünk egyedül.
De miért nem találunk jó helyen, jókor egymásra?
Miért vagyunk bekódolva oly erősen a társas magányra?
Szeretni akarunk, de ahhoz adnunk is kellene magunkból!
Szeretetre vágyunk, mégis távolodunk az igaz úttól!
Mondd, miért kell az embernek mindig szenvedni?
Miért oly nehéz a szeretet útját fellelni?
Mi akadályoz minket, hogy társunk szeressük,
Vég nélküli boldogsághoz, Istenünkhöz vezessük?
Akaratos, keményszívű nemzedékben élünk,
S közben mindenkinek egy boldogabb világról beszélünk.
Mit mondunk, sokaknak csak lágy muzsikaszó,
Változtatni érte csak kevés ember hajlandó.
De miért van még szemünk előtt háborúság, erőszak?
Miért van, hogy az emberek szellemileg alszanak?
Békülj meg Istennel! - és jól lehet dolgod,
Megoldódik minden kérdésed, feleded minden gondod!

S ha majd egy kései órán, egyszer visszatekintesz,
Meglásd, ez akkor már életed legjobb döntése lesz!

Türelemet kérek...

Tudom, kissé sztochasztikus a jelentkezésem, de mostanában nagyon ki vagyok fáradva. Remélem májusra ez elmúlik és újult erővel, valamint lendülettel kezdhetek újra alkotni.

Addig is türelem, kérlek látogass vissza két hét múlva...

A fájdalom

A fájdalom, mely az embert ma jellemzi,
Szinte minden örömét folyton elveszi.
Felhőtlenül boldog most sosem lehet,
Eltűnt innen az önzetlen szeretet.