Pusztítunk!

Reményed éled, magadat nem kíméled.
Tudod, különben úgyis véged.
Mit vársz? Mire gondolsz? Miben reménykedsz?
Csak nem egy új, szebb világot építgetsz?
Mind erre vágyunk kimondva, kimondatlanul,
Az ember saját hibájából sajnos mégsem tanul.
Sokszor, sokféleképp rontottuk már el,
Sokfelé fedezheted ennek nyomait fel!

A Rapa Nui kőfejei álmos tanuk erre,
A szigeten nem látsz már fát semerre.
Az egykor termékeny, zöldellő erdők
Helyén ma már csak kies füves legelők.

Vagy nézzük akár Babilon letűnt világát!
A tájat egykor buja növényzet fonta át.
S amit ma láthatunk ott a helyében,
Egy halom rom a sárga homok tengerében.

De nem kell visszamenni annyit az időben,
Csak nézzünk körül egy külszíni szénfejtőben.
Vagy bárhol a világunkon, csak a pusztulást látod,
Lépteiddel egymás utáni szemétdombokat hágod.

Mert mi kölcsönbe kaptuk, mit nem becsülünk egészen,
Kiaknázzuk a földet, s urának mondjuk magunkat merészen.
De a tulajtól nem sokára a bérleti díj benyújtásra vár!
A kilakoltatás bizony eldöntött tény lett már!
Miért nem térünk észhez? Mire várunk még?
A pusztuló életterünk képe még nem elég?
Mit gondol magáról a seregnyi buta hangya?
Hogy Istenünk e pusztítást a végletekig hagyja?
Már gyűlnek seregei, hogy megálljt parancsoljanak,
És megállíthatatlanok lesznek ezek az égi hadak!
Mi ellen próbálsz harcolni te földi sárcafat?
Tűzzel pusztítanád, mi a tűzön keresztül is halad?
Mit nem látsz, arra hogyan is célozhatnál?
Lehet, hogy épp előtted, de lehet, ép mögötted áll.

Ne hadakozz, békélj meg a Mindenható Isteneddel!
Talán megoltalmaz a neked való védelemmel...
Mert Jehova egy szerető, gondviselő Isten,
Más igaz isten rajta kívül pedig nincsen!