Dönts!

Nem számit mivel rendelkezel! Mit ér a vagyon?
Miért ragaszkodunk mindehhez felettébb nagyon?
Hova vezet a folytonos gyűjtögetési mániánk?
Milyen jövőnk lesz, milyen meglepetés vár mi ránk?
Mikor kérdőre vonnak majd, mondd, mit fogsz mondani?
Milyen szavak védenek majd, mivel tudsz majd hatni?
Hisz olyan sokszor, olyan gondosan figyelmeztetnek,
Hogy nem lehet mentsége már egyetlen egy embernek!

Mert elmondták neked is, még ha nem is figyeltél,
Istenünk e világ ellen hamarosan harcra kél!
Küldi fiával angyali seregeit, hogy takarítsanak,
Egy új világ előtt, hát életben majd kit hagynak?
Ébresztő! itt van már a változás sürgető ideje!
Foglalj állást most - VELE vagy, vagy ellene!
Más út nem létezik, neked is döntened kell,
Ha nem döntesz, helyetted mások döntik el!

Nem mondhatod: Uram én ezt nem tudtam!
Nem kérheted az életed számon én rajtam!
Hisz mindig hallod mindenütt a mi szavunk,
Bárhol élsz is, mindenhol mi is ott vagyunk!
Ha nem tetszik, mit hallasz, akkor is dönts!
E vita kérdésben poharadba tiszta vizet önts!
Hisz csakis két út van, két isten vezetésével,
Ki Sátánt válassza, az fizethet életével!

De Jehova kedves és megbocsátó Isten!
Hozzá hasonló az egész teremtésben nincsen!
Ha őt választod, az életnek forrása lehet,
Csak Ő az, ki téged is hosszú életűvé tehet!
Nála van minden forrása az életnek,
Kik szeretőn szolgálják, örökké élhetnek!
Megadott már mindent, hogy felelősen válassz!
Így hát csak rajtad múlik, számodra mi a válasz!

Ihlet - hova tűntél?

Üres fej, kong belülről, nem cikáznak gondolataim...
A gondok kiszórtak minden jót, céltalan másznak ujjaim.
Figyelnék a szóra, mely mindig irány mutat,
De most hallgat - lehet, most épp engem kutat?
Érzelem nélkül, fásultan nézem mi is alakul,
A szó halk volt, s bennem egyre tovább halkul!
Nincs az az érzelmi hurrikán, mi tombolni szokott,
Bensőmben most sivatag van, s egyedül hagyott ott.
Írom, csak körbe-körbe a semmit ábrázolva,
Magamat mindegyre hátrébb, s hátrébb tolva.
Mert nem én vagyok az érdekes, hisz abban nincs ihlető,
Ahhoz másik ember kell, számomra gondolatokat ébresztő!
De kezd bennem terjedni a zsibongás, s csak írom, mi jön,
Átadom magam az érzésnek, mely megszáll oly elsöprőn.
Oly furcsa, mikor megindul minden és csak megy magától,
Mikor egyik szavam védelmez, a másik konokul vádol.
Nem kérdem, miért róta rám a sorsom, hogy írnom kelljen,
De érzem, szükséges, hogy énem e kényszernek megfeleljen!

Ihlet - hát hova tűnsz oly gyakran? Mi dolgod nélkülem?
Miért kóborolsz? Miért nem éled léted szorosan velem?

Öntudatlan peregnek, sorjáznak elő ezek a szavak,
Hogy szépen sorban verssorokká összeálljanak!
Nem számít ezt hányan olvassák, mikor, és hol,
A lényeg, hogy mikor lefekszel elégedetten alszol!
Nincs benned feszültség, azt mára magadból kiírtad,
Nem ébredsz fel arra, még nem is aludtál, de már pirkad.
Elégedetten fejezem be soraim folyását e furcsa versben,
Nem is zárhatnám a napot ennél fényesebben.

A versek sorsa

Kósza ujj mozgatás csupán minden irodalomi mű,
Legyen bár avitt, vagy friss és frenetikus "ízű"!
A soroknak se vége, se hossza, csak jönnek, s jönnek,
Igazán elolvasni sincs esélye mind egy versre éhezőnek.
Bátran ragadjunk ki belőlük egy marékkal itt és ott,
Biztos lesz bennük uncsi, és olyan is, mi megfogott.

Tehát miért is írunk mi, kik megszállottan szántjuk ujjainkkal a billentyűzetet? Mi is hajt bennünket? Milyen cél vezet? Szerintem sokszor nincs hajtásról, cél keresésről szó, csak jönnek és jönnek a sorok.

De ez értelmetlen! - mondhatná bárki!

Jobb érzés - egyszerűen csak úgy -, ha ezeket a sorokat nem csak mi olvashassuk.
Jobb, ha egy-egy embertársunk - talán - valamikor a jövőben visszaemlékszik egy versünkre és elmosolyodik.
Jobb, ha valaki olvasva egy másik agyszüleményt, elgondolkodik és valamit - talán - másképp kezd látni, csinálni, tervezni...
Jobb végezetül adni...

Talán léteznek olyan költők, írók, kik csupán a pénzért, elismerésért hajtják az igába a fejüket. De ezek csak rövidtávú sikerek lehetnek! Direkt nem nyugati műveket fogok most említeni... Gondoljunk csak Solohov "Emberi sors"-ára, vagy Tolsztoj "Háború és Béke"-jére! Bármennyire is "nemszeretem" módi van az orosz művek felé hazánkban, azt kevesen tagadhatják, hogy ezek a példaként idézettek - és még megannyi másik mű - A világirodalom óriásai közé tartoznak! De kevesen vannak akik - bár talán olvasták - el is tudnák mondani miről szólnak...

De vegyük akkor a német író óriást, Thomas Mann-t ki képes kapásból minimum 3 világhírű művének címén kívül akár még a tartalmukat is vázlatosan ismertetni...

Ugyanígy vagyunk a versekkel! Minket még sok-sok versre "megtanítottak" (házi feladatként kaptuk a megtanulásukat), de mára ezeknek a töredékére emlékszem csupán.

Ha csak két remekműről beszéljünk is - Petőfi Sándor Egész úton hazafelé; és Ady Endre Föl, föl dobott kő - Biztos vagyok benne, hogy valamikor ezeket tanultuk. De közel a 60-hoz, már nem biztos, hogy bármelyiket is sikeresen elmondanánk mindannyian - anélkül, hogy előbb átolvasnánk!

Mire hát ez a fékevesztetten sok mű? Biztos vagyok benne, hogy sok száz év múlva mai korunk művei közül is csak egy kettő lesz ismert, bár az archívumokban fellelhetők lesznek a többiek is!

A hit...

Szilárdan hiszem, hogy van hite minden embernek!
Az anyagot nevezte ki az ateista a maga istenének...
Szilárdan hiszem, mert hit nélkül nem tudunk élni!
Különben számunkra nem is lenne miben reménykedni!
Szilárdan hiszem, egyszer mindenki elbeszélget Istenével...
Ha máskor nem, hát mikor megbékélt egész életével!

Soha véget nem érő költemény ... (?) ... A VÉGE!

Mint minden, mi a világunkat alkotja, egyszer elmúlik.
Az érzés, mely addig táplálta, millió darabra hullik.
Bár sajnálkozni lehet sokáig a veszteség felett,
Nincs miért, hisz új érzelmek kötnek le a régiek helyett.
Örvendezz inkább afelett, hogy mily intenzív a léted,
S hogy veszteségeid - eddig még - mindig túlélted.
Nem akarok mást, csak csendben, boldogan élni!
Ne kelljen ebben a rövid életben az élettől félni!

Hogy reménykedhessünk egy jobb élet eljövetelében,
Mikor az ember szereti társát, az számára a földi Éden!
Nem törődik a búval, hisz mindig mellette az édes...
A rossz dolgok elmúlnak, s kimenetelük mindegyre kétes.
Vajon mit nem adnánk meg, hogy ez örökké tartson?
Hogy örökké széles mosolyt lássunk a szeretett arcon?
Közeledik az idő, mikor erre is megkapjuk a választ,
S vigasztaló tudni, résztvevőket az igaz Isten választ!

De addig is becsüljük meg magunkat, mert Ő erre kér,
Többet érünk szemében, mint sok veréb, vagy kis egér!
Valaha a gondolat, mit most írok, eretnek is lehetett volna,
De ezt megítélni is egyedül az igaz Isten, Jehova dolga!
Szánakozhatunk, hogy mi milyen bűnösek is vagyunk,
De ezzel csak megbénítjuk gyarló kis agyunk!
Inkább szerezzünk örömet másoknak, s mentsük életünk,
Hisz megmondta szavában, mi akár örökké is élhetünk!

Kifejezetten kellemes, a napon most kora tavaszi az idő,
Hangzik a nyitni kék, s mindegyre új dallamok is jönnek elő...
Lehet, ez hozta most ki belőlem e versciklus végét,
Vagy ki tudja... átértékeltem tán a leírtak egészét?

Bárhogy legyen is, nem tudok mást tenni,
A költő azt írja, mire a szíve vezeti!

Soha véget nem érő költemény ... 6

Kissé felhős mostanság erről a világról alkotott képem,
És ez nem tetszik, ha magamat "kívülről" nézem.
Jobb szeretem, ha vidámság vesz körül,
Mikor körülöttem mid-ennek mindenki örül.
A vígság az én igazi, legbensőbb lételemem,
Bármilyen rossz is volt, ez futott végig az életemen.
Végig bolondoztam mindent, mi köröttem történt,
Viccet csinálva az életből, csak úgy önként.

Ne érts félre! Nem készülök még ily korán eltávozni!
Ez csak értékelés, miszerint nem szeretek nyávogni!
Bármilyen bánat is ért, nem értették, miért bohóckodok,
Csak nem engedtem, hogy túl nehézzé válhassanak a gondok.
Nem mondom, hogy nem nyögtem, s nyögök alattuk,
De nem nyomnak agyon, csak ha tétlenül hagyjuk!
E rút és gonosz világ, mit alkottunk így közösen,
Ezt cinizmusnak nevezi, mert nem érti, csak ködösen!

Pedig merő védekezés, kemény páncélként viselve,
Hogy baj nélkül ússzon át az életen az emberi elme.
Tudatos ars-poetica, hogy ne is várjanak tőlünk mást,
S meglepő legyen, ha hallanak egy ilyen vallomást!
Igen! A folyton hahotázó bohóc belülről tán sír is,
Egymás után sorjázva benne a sok-sok krízis.
Mégis, még tán magam is elhiszem, vidám vagyok,
Nem sírok, bár oly sokan sírtak az igazán nagyok!

Én csak egy icurka-picurka jelentéktelen pont vagyok,
Ha elmegyek, magam után talán egy kis űrt mégis hagyok.
Örök élet! Ez a reménység táplál és fejt ki részemre erőt,
Ez tesz majd egyenlővé koldust és minden előkelőt.
Fénylő napként világítja meg életem útját előttem,
Ezt választottam felnőttként, s nem pedig belenőttem!
Tudatos döntés eredménye mai, felhőtlennek nem látszó éltem,
Erről olvashattok, erről írtam, sok versemben csak erről beszéltem.

Soha véget nem érő költemény ... folytatás 4

Folyton csak vitatkozás, perlekedés hangja hallik...
Nincs türelmünk egymáshoz, kapcsolatunk darabokra hullik.
Pedig mindketten szeretjük a másikat, bizonygatjuk szüntelen,
Mégis itt van két ember, ki - csak egymással - megegyezésre képtelen!
Nem várom el, hogy megváltozzon minden mintegy varázsütésre,
Nem gondolom, hogy az egészet megoldhatjuk rögtön és egyszerre...
Bár lenne olyan módszer, mi kitépi szívünkből a rossz gondolatot,
És adna végre számunkra egymással jó néhány felhőtlen napot!

De hiába a vágy, hogy ne bántsuk egymást,
Szívünk "megszerette" a szemben állást.
Eltökélhetjük, hogy ma csak jót teszünk,
De szívünk szól, s elhomályosítja az eszünk.
Keressük a gondolatot, hogy mit mondunk ne fájjon,
De nem jutunk sokszor túl a puszta vágyon.
Összeroskadva tépelődünk, hogy jutottunk mi ide?
De nem jut erőnk - hiába akarnánk - semmire!