Most van az idő...

Szaladnak, rohannak a pillanatok egymás után sorjázva...
Életed éled "ahogy lesz, úgy lesz" gondtalanul szereped játszva?
Mikor ébredsz már rá végre, mit kíván tőled is az idők szava?
Nem is veszed észre, utad folyása nem vezet sehova!
Szűkre szabott napjaid kifolynak kezeid közül gyorsan,
Mert az idő könyörtelen, egyre csak gyorsabban rohan!

Most van az idő, hogy megtedd, amit akarsz!
Ha halasztod, csak hiányérzetet és bánatot aratsz!
Most van itt az idő, hisz mindig a jelenben élsz...
Mond, miért csak állsz? Mond, most mitől félsz?
Most van az idő, mert a tétovázás lesz a halálod...
Később, ha nem tetted meg - biztosan megbánod!

Szaladnak, egyre csak múlnak a percek, s órák feletted,
Mire régen úgy vágytál, s mit tenni akartál, mára feledted.
Helyébe íme a kétely lépett, "Mi lett volna, ha...?
Talán, ha akkor régen, korábban értél volna haza...?
De elmúlt, s Te akkor nem tetted meg, mire rászántad magad,
Így gondolataidban már csak ez a kétely marad!

Most van hát az idő, mert mindig elmúlik az a most,
Hogy akard és cselekedd, s ne játszd mindig az álmost!
Most jött el igazán az idő arra, mit tenned KELL!
Vagy szép csendesen álmodj, s az életed engedd el!
Most van az idő, hogy mindenki megváltoztassa léte folyását!
Megtalálva annak értelmét, megtartva egy életen át a társát!

Szaladnak a napok, s hetek halkan suhanva el mellettünk,
Észre is csak ritkán vesszük, de egyre öregebbek lettünk...
Gyengülő karjainkkal már kapaszkodnánk erőtlenül is...
Mit régen nem tettünk meg, abban szívünk egyrecsak hisz...
Szemeink előtt összemosódnak már a látott képek...
De szívünkben ezek a képek még mindig épek, s szépek!

Hát itt az idő, ne csak álmodozz, de tegyél is valamit érte,
Hogy nagy sokára elmondhasd majd, "Ezt tenni bizony megérte!"
Most van az alkalmas idő, éld hát felelősséggel napjaidat,
Mert tudod, amit vet az ember, később azt is arat!
Most van itt az idő! Soha vissza nem térő alkalom,
Hogy kinek, s kinek az jár, - adjak, mert Én akarom!

Szaladnak hát a hónapok és évek, életünk tűnik velük tova,
Léptünk egyre csak nehezebb, kezünk remegős és tétova...
Hátralévő napjaink rövidülnek, az idő kezeink közt kifolyik,
Napról-napra kevésbé tudjuk, körülöttünk mi is folyik.
De hát én nem ezt akartam Jó atyánk! Utálok félni!
Oly jó szeretni, s szeretve lenni! Én Szeretnék örökké élni!

Hol volt, s hol nem...

Mi mindannyian csak egy múló tünemény vagyunk...
Egyszer vagyunk - később voltunk és emléket hagyunk.
Életünk elszalad, hol volt, s máris sehol sincs,
Mire elmúlik, rájövünk milyen nagy ez a kincs!
De visszanézve tán bánod, hol nem tengetted életed?
S sírsz azok után, kik nem tartottak mindig veled?
Hol volt az életed, s hol nincs már, nem rajtad múlik,
Hisz az idő könyörtelen, nem csak feletted kúszik!
Csendesen, egyre halkabban szól már szád, kérdve:
Miért? Ó, miért kell ilyen gyorsan hullnod térdre?

Miért kell véget érni e varázslatos utazásnak?
Miért kell helyedet átadnod utánad valaki másnak?
Miért nem lehet tovább, sőt örökké boldogan élned?
Miért kell - már fiatalon is - az elkövetkező haláltól félned?

Hol volt, hol nem... szól az elején a legtöbb mese,
Szót sem ejtve arról, hogy ezt bárki átélhesse!
Hol volt, s hol nem - ez így lassan közhellyé fakult,
Pedig látszik a fény, lassan véget ér az alagút!
Igen, véget ér, hisz élhetünk hosszan és boldogan,
Gyere, s elmondom neked is: mikor, miért, és hogyan...

Tán furcsa és mesének hallik, mit közölnék veled,
De mindez teljesen átalakíthatja már az életed!
Nincs oly erő, mely a szeretetnél erősebb lehetne,
Nincs olyan ember se, ki szeretni ne szeretne!
Csak éld életed a szeretet jegyében, senkit sem bántva,
Gondolj bele, mi lenne, ha Istened tényleg mindent látna?

Miért hiszed, hogy nincs Ő és nem figyel téged?
Miért hiszed, hogy indítékait Te is érted?
Miért gondolod, neked az élet édesen jár?
Miért hiszed, mindezt meg is szolgáltad már?

Hol nem voltál, arról nincs tudásod semmi,
Hisz ez is csak mese - mondod - s valóság alapja semmi!
De bizony létezik, s jól figyel mindannyiunkra,
Gondolj bele! A teremtéshez képest ez már nem is munka!
Lassan elérkezik az idő, melyet már oly régen kiszabott,
Hogy jó útra térjünk, időt addig nekünk sokat adott!

Hát gondolj bele, életed hol volt, s hol nem lesz,
Vagy végtelen hosszan itt a földön élhetsz...
Mindez csak rajtad múlik, léted, itt a tét!
Csak magadat mentheted, nem a mások életét!

Mélázva...

Azért néha még vissza - visszatérek tétován,
Csodálkozva énem széles belső mosolyán.
Mit az ember elkezdett be is kell, hogy fejezze,
A késztetés miatt látogatásom sűrűbb is lehetne!
Szorul bennem a sok mondanivaló, ki kellene önteni!
De sajna, nem lehet csak úgy a szemetesbe dönteni!
Mit nem írok ki magamból, az nem porlad el teljesen,
Ide-oda pattog néhány kósza gondolat a fejemben.

Mond! Miért nem hagyjuk már abba egymás kínzását?
Hisz magának is árt, ki sanyargatja valamely társát!
Mondjátok! Miért ez a sok szenvedés világunkban?
Hisz megoldhatnánk, ha kissé egymásra is figyelnénk jobban!
Mond! Valaha szeretet veszi majd körül itt az embert?
Hisz erre vágyunk, mégis mindenki olyan levert!
És mond! Hajlandók leszünk határokon, bőrszínen átlépni?
Hisz több mi összetartana, miért akarjuk mégis széttépni?

Csak egy kósza gondolat csupán, de nem hagy nyugodni...
Nem ilyen világot álmodtunk, nem ebbe akartunk fejest ugorni!
Mégis ilyenné tettük, s tesszük nap, mint nap folytonosan,
Nem kérünk és nem fogadunk tanácsot, csak cselekszünk - nem okosan!
Hát csak ennyi telik ki e zseniális fajtól, mit magunk körül látunk?
Sok okos eszköz, s először mindet csak rosszra használtuk!
Áldás-e, vagy átok az alkotókészség, mivel meg lettünk - tán - verve?
Nem rossz az, csak mi rendesen meg vagyunk keverve!

Most - mára - befejezem gondolataim hosszú sorát,
Hogy kissé megkönnyebbülten álmodjam át az éjszakát!
Búcsúzom hát, mert a kutyával is menni kell,
Jó éjszakát és reggel pihenten ébredjetek fel!

Sok minden történt...

Eltelt majd egy év, mióta távol voltam! Elterelték gondolataim a napi harcok, gondok. Elhunyt a kutyusunk, de ez még ittlétem alatt történt, no meg a legcicább cicuskánk is...


A MEGÉLHETÉS NAP, MINT NAP EGYRE NAGYOBB GOND, DE HÁT EZT MINDANNYIAN TAPASZTALJUK. 

De most erre tévedtem és írni is támadt egy kicsit kedvem... Van, illetve lesz vers is... Eljött az ideje, hogy végül ketten maradjunk, hisz a fiataloknak a saját életüket kell élniük - és ez így is van jól.

Most már azt mondom, hogy  -  VÉGRE!
Végre csend lesz körülöttünk! Végre nem kell mindennap a gyerekekért aggódnunk! Végre újra egymásra figyelhetünk!

Tudom, hogy amíg a gyerekek nem voltak az életünkben, addig is voltak problémáink. De az élet rendje, hogy folyjon.. NEM?

Muki

Te dörgölődző és bújós kis szőrpamacs,
Elmentél végleg, több vidám percet nem adsz.
Az idő elmúlt, elrohant ám nagyon felettünk,
Míg kicsi-mókás voltál, mi sokat nevettünk.
De könyörtelen rohan, nem törődik ezzel,
Ezért most szép csendesen egy sírban fekszel.

Nem lehet már többé nekünk Mukikánk,
Nem néz úgy vissza senki sem már ránk,
Telhet az idő, lehet még megannyi cicánk,
De mély nyomot, sok emléket hagytál ránk!
Ha később, egyszer rólad szól a szánk,
Szemünk távolba réved majd, s hiányod bánt!

Megkülönböztetett helyzeted mindig megmarad,
Mint Cirmikénké, a Te sorsod is velünk halad!
Ha jó atyánk jónak látja és élünk majd örökké,
Emléked akkor is csak nagy sokára lesz köddé.

.
.
.

Azóta eltelt már egy szűk esztendő,
De megmaradt bennünk sok nem felejthető,
Emlék rólad, s az űr, mit kitölteni nagyon nehéz,
Egyszer talán a múlt homályában elvész...
De addig még sok-sok víz folyik le a Dunán,
És talán mi is egy ködös emlék leszünk csupán.

Egy év elmúlt...

Fáj agarat látni és tudni, hogy nincs...
Az élet e világban sajnos múlékony kincs.
Bár Szikrát is szeretem, nem adnám oda soha,
Szívszorító a kép... hiányzik a mosolya...
Igazából jó kutyi volt, nem zavart, csak türelmesen várt...
Nem tett tudtommal semmiben sem kárt.
Míg itt volt, tán nem is értékeltem Őt igazán,
Hagytam elmenni csendben, lazán.
Most rajtunk a sor, hogy éljünk - akár helyette is?
És emlékünkben őrizzük kifejező szemeit.
Csavar a szív, miközben mindezeket itt írom,
Folytatni is csak egyre nehezebben bírom...

Ó mondd, Uram!

Ó mondd Uram, mikor lesz már mind ennek vége?
Mikor hozod el Te világodat ide a földre is végre?
Mit kell még elviselni a többi embertől, hogy bevégezzük?
Ó mondd Uram, miért nem ítélkezel még felettük?
Nem! Nem vonlak kérdőre, hisz Te vagy, ki mindent látsz és értesz!
Mi csak szeletjét a valóságnak, de nekünk még ez is nehéz lesz!
Ó mondd Uram, látsz még itt a földön valami jót?
Szemeidnek kedveset, igazán említésre méltót?
Mi terheink alatt folyton csak sóhajtozunk és nyögünk,
Ó mondd Uram, érdemes még álmokat szőnünk?

Valaha szép reményekkel indultunk neki életünknek!
Sorra kaptuk tőle a pofonokat s kérdeztük, csak minket büntet?
Faragott, alakított a tömeg súrlódása a maga alakjára,
Be is koptunk szépen, egyen-csiszolmány lettünk mára.
Többnyire engedelmes bárányként úszunk az árral,
Elfeledtük, elhagytuk, mit terveztünk a sok régi baráttal.
S ha néha, álmainkban elő-előbukkan egy-egy szép tervünk,
Másik oldalunkra fordulunk, hisz reggel dolgozni megyünk!
Már csak haloványan vágyunk arra a szép jövőre,
Látva s tudva mit is kínál nekünk az élet, hosszan előre.
De fel-felhorkan bennünk mégis, mit akkor kívántunk,
Szertenézve kutatjuk, hátha hasonlót mégis meglátunk.

Ó mondd Uram, miért nem látjuk előre a jót és rosszat?
Miért hajtjuk magunkat hiábavalóan naphosszat?
Mert nem találunk soha közös értékű megoldást!
Ó mondd Uram, magunkat ezért miért nem okoljuk, miért csak mást?
Hallani vélem a többiek ellenvetéseit azonnal,
Mit óhajtok, az nekik nem kecsegtet biztosan haszonnal!
Ó mondd Uram, hol találják meg az egyedül üdvözítő megoldást?
Ha Téged nem keresnek, de alkottak maguknak egy torz képmást?
Hisz minden, mit látunk, a Te kegyes, ki nem érdemelt ajándékod,
Ó mondd, Uram! Mivé tettük egykor oly gyönyörű alkotásod?

Ez a helyes?

Most már elég! Legyen már végre vége a sok hantának!
Szemedbe szépet, s jót mondanak, majd hátadba kést mártanának!
Azt hiszik, mert mindenki ezt teszi, ez a helyes és normális életút,
Közben a körülöttünk lévő többség már teljes egészében életunt.
Saját területén magabiztos, de mégis csetlő-botló tömeg,
Kik között jó szellemű ember alig-alig lelhető meg!
Egymást buzdítják, heccelik az egyre félelmetesebb dolgokra,
Őrjöngve nézve, amikor egy "balek" akad végre a horogra.
A tömeghiszti mindenkit sodorva magával ragadhat,
Van esély, hogy itt valaki még jó ember maradhat?
Vért, erőszakot, nyílt szexet akarnak csak látni!
Elutasítanak minden mást, nem hajlandók várni!
Magukból kikelve, ordítva szurkolnak saját csapatuknak,
Megalázni a másikat, győzni, csak ez ami fellegekbe juttat!
Keresik a veszélyt, hol felpöröghet az adrenalin pumpa,
Mintha egy ember az oroszlánnal versenyt futna.
Egyre durvább, megdöbbentőbb dolgokat találnak ki,
Csak legyen, hogy mégis vállalkozzon rá valaki!
A normális élet már csak uncsi taposómalom,
Ha felkínálod, rögtön rávágják: "Nem akarom!"

Miért különbözünk?

Ma hallgattam egy előadást, nagyon tetszett! Többek közt arról szólt, hogy mennyire más aki szolgálja istent és az, aki nem szolgálja Őt...

Valahogy - nekem - ez teljesen természetesnek tűnt! De lehet, csak én vagyok így vele? Bár mondják, hogy lerí sokszor rólunk, hogy hívő emberek vagyunk - úgy sugárzik az emberről. Mindegy, számomra ez evidencia szintű dolog. Amíg valaki ezt nem fogadja el, és elkendőzi, megpróbálja más témára terelni a beszélgetést, nem lesz igazán nyugalma. De amikor megbékél és felvállalja az emberek előtt, akkor megnyugszik. Velem is így volt úgy 20-22 évvel ezelőtt.

 Az a béke, amit a felülről való bölcsesség ad az ember számára, nem hasonlítható össze semmivel sem! Értéke jóval felülmúlja mindazt, amit e világ képes adni! Igaz a Biblia hasonlata Jézus példázatában, hogy a királyság hasonlatos az igazgyöngyhöz... Hát, ha súly értéket tekintve nézzük, akkor ez az egyik legdrágább dolog a világon. Érdemes érte mindent feláldozni! Aki nem hisz a teremtőnkben, az el sem tudja képzelni azt a bensőséges érzést, amit ez a kapcsolat jelenthet. Jehova sohasem kényszerít a szolgálatára! Ő csak gyengéden kér, tanít és fedd! Legyen bármilyen nehéz is a jelen, már nem kell sokáig várni a megoldásra, melyet Jézus által valósít meg! Egy idilli világot hoz létre, az idilli állapotokat megzavaró emberek nélkül!

Tud-e ilyen távlatokat nyújtani ez a világ? Egyértelműen nem! És mi van a földönkívüliekkel? Legyen bármi is a vélemény, ezek a "lények" démoni erők testi megtestesülései... Sátán maga is a világosság angyalává változtatja át magát, hogy megtévesszen sokakat!

(2Korintusz 11:14) Nem is csoda, mert maga Sátán is folyton átváltoztatja magát a világosság angyalává. . .

De tudjuk, hogy célja nem a felvilágosítás, hanem:

(2Korintusz 4:4) . . . ennek a világrendszernek az istene megvakította a nem hívők elméjét, hogy ne ragyogjon át a Krisztusról, az Isten képmásáról szóló dicsőséges jó hír megvilágosító fénye. . .

Hát elég jól végzi a "dolgát", hisz nagyon sikeresen elfordította az emberek tömegeit a Biblia istenétől, Jehovától! De már nem tart sokáig a hatalma és eléggé morcos is ezért:

(1Péter 5:8) Maradjatok meggondoltak, legyetek éberek. Ellenségetek, az Ördög, fel-alá jár, mint egy ordító oroszlán, és azon igyekszik, hogy felfaljon valakit. . .
(Jelenések 12:12) Ezért örvendjetek, ti egek, és ti, akik azokban lakoztok! Jaj a földnek és a tengernek, mert lejött hozzátok az Ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy rövid ideje van.”

Szinte tombol dühében és az emberek ezt át is veszik a saját életükben - sajnos. Pedig mindenki nyugodt, szeretetteljes életre vágyik egy olyan világban, ahol béke honol, ahol nem lopnak, nem csapnak be, stb... Mennyire kár, hogy általában nem hajlandóak lenyugodni, hanem az első, számukra - úgy tűnhet, hogy - kétes, vagy sértő jelre robbannak és még a tettlegességtől sem riadnak vissza! Pedig lehet, hogy a mondat végére kiderülne, hogy nem is arról szól a dolog, vagy, hogy másképp szól róluk... Az a sok szenny, amit szórakozásként már kis gyerekkorunk óta szívtunk magunkba, nem maradt nyomtalan! Riasztó, hogy mennyire érzéketlenek lettünk mások szenvedése iránt.

Én nap, mint nap szenvedek, ha ki kell menjek az utcára, mert nem bírom ezt a hozzáállást, pedig pont ugyanilyen voltam! Káromkodtam, verekedtem, megaláztam másokat és ehhez még volt is némi hatalmam. De lemondtam a vezető beosztásokról, átértékeltem az élet célját és mindazt, amit a világ adni tud, csak használtam, de már nem törekedtem minél többet, minél jobbat megszerezni belőle. Úgy is lehet mondani a többség szerint, hogy kudarcok sorozata az életem, de abból a szemszögből, ami számomra fontos, a lehető legjobb lépések sora van hátam mögött - igaz némi vargabetűk sorozatával egybefonva...

Meg van minden, ami szükséges - még akkor is, ha most állástalan vagyok. Még akkor is, ha a legalantasabb munkát leszek kénytelen majd elvállalni. Nem érzem rangon alulinak mérnökként, hogy takarítsak, vagy sittet hordjak. Minden munkát el kell valakinek végezni!

A vég végének a legvégén, mondhatni az utolsó óra utolsó percében élünk - de nem azért, mert az a bizonyos atomóra ezt mutatná, hanem mert a világ eszeveszetten rohan saját pusztulása felé! Most már bármelyik nap eljöhet az az idő, amikorra Jézus azt mondta:

(Máté 24:36) Azt a napot és azt az órát senki nem tudja, sem az egek angyalai, sem a Fiú, csak az Atya. . .

A hála

Napok óta csak tépelődöm, minek ez a blogírás?
Bár tudom, ezt - ha én nem - nem fogja megírni más!
Most, hogy a végidő végének is a vége felé járunk már,
Mindenki, ki ezt érzi-tudja egy békésebb és boldogabb létet vár!
Komor felhők, melyek a fejünkre akarnak már-már ülni,
Elhajthatatlanok, csak az várják mikor fogunk kimerülni.
Akkor beterítenek, kilátást nem egy szemernyit sem hagynak,
Majdnem elvágják útját a szabadon szálló gondolatnak!
Gúzsba kötnek, szorosan tartva agyunk minden zegét-zugát,
Hogy az isteni fény megvilágosító békés ereje ne hathasson át!
De feladni kár lenne, mert talán mindjárt itt is a vége,
S akkor már nem, azt mondanánk, hogy bizony, ez megérte!

Sok, rengeteg gonddal kell nap, mint nap megküzdenünk!
Erre is felkészít minket folyamatosan a mi Jehova istenünk!
Nincs más, ki így előre látná, mikor és mire van szükségünk itt,
S hívó szavával csendesen elűzné lelkünk legmélyebb félelmeit!
Ha megakadsz, rá mindig számíthatsz, Ő sohasem rest meghallgatni!
S a legjobban Ő tudja, hogy mikor, és mit a legjobb nekünk adni!
Van, hogy csak egy szó, van, hogy egy szívből jövő, vagy egy ének,
A legnagyobb kincs épp akkor az ember elcsüggedt lelkének!
Szerető égi atyánk, Jehova - olyan jó hozzád közel állni,
Csak vezetéseddel tud az ember igaz társsá és EMBERRÉ válni!
Csak rebegi ajkunk csendesen az esdő, rimánkodó szót feléd,
Szellemed adod és szavad ereje ernyőként megvéd!
Nincs szó, mi kifejezhetné, mennyire ragaszkodunk mi hozzád!
Minden szavunk, cselekedeteink, belső énünk csak Téged áld!

Ha lenne most lehetőség, kiírnám, mit érzek,
De még nem találnám a szavakat sem, attól félek!
Ha tévútra lépek, Te szelíden újra és újra magadhoz hívsz!
Bánd meg bűnöd - mondod - és megbocsátásommal bírsz!
Elkövetett, de megbánt vétkeink szemünkre soha nem veted,
Hisz nem hallhatnánk tőled - végtelen életed élheted!
Akkor nem lenne számunkra jó hír, nem éreznénk azt jónak,
Nem hatna ránk, számunkra sem lenne ereje a Szent szónak!
De gyengéd vonzalmad szerfelett vonz minket hozzád,
Figyelmesen hallgatjuk, mit mondott egykor - rólunk is - a szád.
Tanulunk, hogy tudjuk, mit és hogyan cselekedjünk most,
Mert viharosan közeledik már Jézus, ki mindent felszínre hoz!
Szeretnénk hálásnak bizonyulni, szeretetben együttműködve,
Hosz kifejezhessük: Jehova, néked vagyunk hálásak örökre!