Ez az én elmélázó gondolat tömegem. Aki szeretné, felhasználhatja, csak jelezze az eredetét! Ha gonoszkodni van kedved, kérlek, tedd meg ezt máshol...

február 08, 2015

Soha véget nem érő költemény ... 6

Kissé felhős mostanság erről a világról alkotott képem,
És ez nem tetszik, ha magamat "kívülről" nézem.
Jobb szeretem, ha vidámság vesz körül,
Mikor körülöttem mid-ennek mindenki örül.
A vígság az én igazi, legbensőbb lételemem,
Bármilyen rossz is volt, ez futott végig az életemen.
Végig bolondoztam mindent, mi köröttem történt,
Viccet csinálva az életből, csak úgy önként.

Ne érts félre! Nem készülök még ily korán eltávozni!
Ez csak értékelés, miszerint nem szeretek nyávogni!
Bármilyen bánat is ért, nem értették, miért bohóckodok,
Csak nem engedtem, hogy túl nehézzé válhassanak a gondok.
Nem mondom, hogy nem nyögtem, s nyögök alattuk,
De nem nyomnak agyon, csak ha tétlenül hagyjuk!
E rút és gonosz világ, mit alkottunk így közösen,
Ezt cinizmusnak nevezi, mert nem érti, csak ködösen!

Pedig merő védekezés, kemény páncélként viselve,
Hogy baj nélkül ússzon át az életen az emberi elme.
Tudatos ars-poetica, hogy ne is várjanak tőlünk mást,
S meglepő legyen, ha hallanak egy ilyen vallomást!
Igen! A folyton hahotázó bohóc belülről tán sír is,
Egymás után sorjázva benne a sok-sok krízis.
Mégis, még tán magam is elhiszem, vidám vagyok,
Nem sírok, bár oly sokan sírtak az igazán nagyok!

Én csak egy icurka-picurka jelentéktelen pont vagyok,
Ha elmegyek, magam után talán egy kis űrt mégis hagyok.
Örök élet! Ez a reménység táplál és fejt ki részemre erőt,
Ez tesz majd egyenlővé koldust és minden előkelőt.
Fénylő napként világítja meg életem útját előttem,
Ezt választottam felnőttként, s nem pedig belenőttem!
Tudatos döntés eredménye mai, felhőtlennek nem látszó éltem,
Erről olvashattok, erről írtam, sok versemben csak erről beszéltem.

február 03, 2015

Soha véget nem érő költemény ... folytatás 4

Folyton csak vitatkozás, perlekedés hangja hallik...
Nincs türelmünk egymáshoz, kapcsolatunk darabokra hullik.
Pedig mindketten szeretjük a másikat, bizonygatjuk szüntelen,
Mégis itt van két ember, ki - csak egymással - megegyezésre képtelen!
Nem várom el, hogy megváltozzon minden mintegy varázsütésre,
Nem gondolom, hogy az egészet megoldhatjuk rögtön és egyszerre...
Bár lenne olyan módszer, mi kitépi szívünkből a rossz gondolatot,
És adna végre számunkra egymással jó néhány felhőtlen napot!

De hiába a vágy, hogy ne bántsuk egymást,
Szívünk "megszerette" a szemben állást.
Eltökélhetjük, hogy ma csak jót teszünk,
De szívünk szól, s elhomályosítja az eszünk.
Keressük a gondolatot, hogy mit mondunk ne fájjon,
De nem jutunk sokszor túl a puszta vágyon.
Összeroskadva tépelődünk, hogy jutottunk mi ide?
De nem jut erőnk - hiába akarnánk - semmire!

január 18, 2015

Soha véget nem érő költemény ... folytatás 3

Képtelenség e mai korban becsülettel jól élni!
Az állapotokat, melyben élünk, normálisnak vélni...
De kinek-kinek a lelke rajt, mit gondol helyesnek,
Észre sem veszik, de a legtöbben a pusztulásba mennek!
Ha figyelmezteted őket, oda sem figyelnek a szavadra!
Hagyjon ezzel - vágnak ingerülten a szavadba...
Nem készek, nem hajlandók tanulni, s életükön változtatni,
Nem lehet rájuk sem érvekkel, sem érzelmekkel hatni!

Hiába próbáljuk felnyitni szorosan csukott szemeiket,
Csak tovább botorkálnak, s gúnyolnak folyton minket.
Pedig világosan látható, világunk rendesen halódik,
Kivezető utat nem tud mutatni sem a baloldal, sem a jobbik.
Mert Téged, mennyei atyánk még csak figyelembe sem vesznek,
S csodálkoznak majd, ha ítéleted által hirtelen elvesznek.
Mert vészesen közeledik a leszámolásod órája,
S csalódik majd, ki hiába reményli, gondod lesz őrája.

Nem vagyunk méltók,hogy jóindulatodat kiérdemeljük,
Mert nem azt tesszük, amire Te kérsz, hogy tegyük!
Kevesen vállaltuk szolgálatodat az általad kitűzött úton,
Mégis sokkal több ember reményli, hogy paradicsomodba jusson.
Talán, ha úgy élnénk, mint ahogy Te előírtad nekünk,
Ki nem érdemelhető kedvességed - tán - meghosszabbítja éltünk.
Már világosan látható a szakadék, mely felé rohanunk,
Rajtunk múlik,  hogy a szakadék szélén végetér-e az utunk!

január 17, 2015

Soha véget nem érő költemény ... folytatás 2

Mint a tűz, úgy kezdett égni testemben a fájdalom...
El is hallgatott lelkemben minden dalom.
Csak a kín volt, mo uralkodott tagjaim felett,
Két lábam hirtelen, még járni is elfeledett.
Börtönbe zárt, letaglózott a kénytelen tétlenség,
Ilyen rosszat nem éreztem én soha még.
Csak feküdni, mikor pedig már kidobna az ágy,
S egyre nagyobb bennem a mozoghatnék vágy.

De lassan-lassan szűnni látszik a kín béklyója,
S az ember hajlamos azonnal meg is feledkezni róla.
Csak az a fránya érzés mégis vissza-visszatérhet,
S úton-útfélen a járdára ültethet le téged.
Tehetetlen nézel körül, tán valaki megszán,
De nekik csak egy idegen vagy, ki ül a járdán.
Nem érdekel senkit a másik kínja és bánata,
Attól félnek, őket - te is és - bárki bárhol bánthatja.

Miért lett világumk ilyen állatias és kegyetlen?
Miért nem bízhat meg az ember a másik emberben?
Mi készteti arra a sok bűnre és mocsokra?
Miért bánik gyermekével a szülő, mint egy mostoha?
Mi az, ami meggátol minket, hogy jót szóljunk egymásnak?
Mit remélünk, amiért a hátán taposunk a társunknak?
Vajon lesz még reménytelibb, boldogabb jövő egyszer?
S ha lesz, megérheti azt a mai konok ember?

január 12, 2015

Never-ending poem ... continued / Soha véget nem érő költemény ... folytatás

Talán furcsa, hogy e végtelen folyamba fogtam?
Hogy senki lévén mindannyiunk helyett aggódtam?
Válaszra itt nem lelhetsz, s én sem lelhetek soha,
Mondhatnánk sorsunk velünk miért ily mostoha?
Miért lett majd minden, mit tudnunk kell, jelképek mögé dugva?
Miért nem értjük, mit nékünk istenünk mond újra, meg újra?
Hát hit lenne az, ha mindenki rátalálna, s nem kellene keresni?
Ha értelmezése egyszerű, mit mond azonnal mindenki megérti?

Elmélkedni, kutatni, kitartást igényel! Ezt nem lehet másképp, csak hittel!
Felérni mindahhoz, mit istenünk kedvesen közöl velünk, ez érdekel!...
Olvasni szavát, szeretettel felfedezni értelmét, s aszerint folytatni életünk,
S továbbadni mit megtudunk, hát nincs is jobb annál, hogy élhetünk!
Ő mindannyiunkat kedvesen hívogat, szelíden kér, Tartsd meg szavam!...
De mindannyiunknak önmagának kell dönteni: Én ehhez tartom magam?
Miért van az, hogy kit szeretünk, azt bántjuk folyton?
Miért nem engedjük, hogy létünk békés mederben folyjon?

Mert bizony mindannyian egyre türelmetlenebbek leszünk,
Csak a gondjaink körül zakatol, mást nem is lát az eszünk!
Pedig milyen sok gyönyörű dolog vesz minket körbe...
De mi csak bámulunk, s bambulunk bele a tükörbe.
Nem törődünk azzal, mi hosszú távon javunkra válna,
Nem lényeg már gyermekkorunk oly sok szép álma!
Hiába harsogja teljes lényünk: Lassíts! Élj boldogabban!
Pillanatnyi vágyunk erősen gátol, s fejünk már-már felrobban...

Észre sem vesszük mi múlik el nyomtalan felettünk ezért,
Csak egyre ugrálunk, s nyújtózunk egy pillanatnyi élvezetért...
Lehetne másként is? Lehetne nyugodtan, békében élni?
A mostanit egy jobb és örök életre elcserélni?
Hol van a rég áhított békés, boldog újvilág eljövetele?
Meddig kell még kínlódni? Mikor hozakodnak elő vele?
Hiú remény, melyet emberekbe vetve csalódást hoz!
Csak mennyei atyánknál juthatunk el a célunkhoz!

január 02, 2015

Soha véget nem érő költemény ... (?)

Most, hogy ilyen sok ember bántja folyton a másikat,
Szenvtelen figyelve vergődésüket, kínjukat, s bajukat;
Szerteszét hordják ezen "sikereik" hírét kevélyen,
Szégyenkezve a tán még látszó falatnyi erényen.
Kínszenvedés e mai kor emberének lenni,
Hol hátrány, ha valaki igazán tud szeretni!
Hol a másik fején - hátán taposva törekednek előre,
Sóvárogva egy - csak nekik járó - szebb jövőre!

Azt kérded, mai világunk normális, vagy sem?
Válaszolni nem hivatott már szinte senki sem!
Hisz elmentek kik látták még azt a békebelit
A régi világot, mely a mégis ihleti a jelenlegit.
Normális-e, vagy sem, hogy úton-útfélen erőszakot látunk?
Bár magunkkal szemben mi mindig csak szeretetet várunk.
De nem engedünk a köröttünk hallható jó szónak,
Mit oly sokan, oly szívre hatóan nekünk szólnak.

Gonosz emberek közt bizony nehéz embernek maradni,
Nem hadakozni, nem rúgni, tépni, harapni!
Tűrni a rosszat, hisz majd istenünk megfizet,
Alázattal elfogadni, mit kapunk, és megtartani a hitet.
Mert ez lenne az ember legfőbb dolga a földön,
Hogy megérhesse, ide egy szebb, s jobb világ jöjjön!
Nem felelni rosszal a rosszért, mit mindig kapunk,
De hálát adni a kevés jóért, mit nap, nap után láthatunk!

folyt köv...

december 17, 2014

Korunk...

Bőven árad felénk mindenhonnan a hülyeség,
Bárhova is megyünk, bármiyen igényesen nézünk is szét!
Nemigen találsz ma már teljesen hihető, igaz forrást,
Ebből fakadóan inkább csak bántjuk egymást!

december 04, 2014

Most van az idő...

Szaladnak, rohannak a pillanatok egymás után sorjázva...
Életed éled "ahogy lesz, úgy lesz" gondtalanul szereped játszva?
Mikor ébredsz már rá végre, mit kíván tőled is az idők szava?
Nem is veszed észre, utad folyása nem vezet sehova!
Szűkre szabott napjaid kifolynak kezeid közül gyorsan,
Mert az idő könyörtelen, egyre csak gyorsabban rohan!

Most van az idő, hogy megtedd, amit akarsz!
Ha halasztod, csak hiányérzetet és bánatot aratsz!
Most van itt az idő, hisz mindig a jelenben élsz...
Mond, miért csak állsz? Mond, most mitől félsz?
Most van az idő, mert a tétovázás lesz a halálod...
Később, ha nem tetted meg - biztosan megbánod!

Szaladnak, egyre csak múlnak a percek, s órák feletted,
Mire régen úgy vágytál, s mit tenni akartál, mára feledted.
Helyébe íme a kétely lépett, "Mi lett volna, ha...?
Talán, ha akkor régen, korábban értél volna haza...?
De elmúlt, s Te akkor nem tetted meg, mire rászántad magad,
Így gondolataidban már csak ez a kétely marad!

Most van hát az idő, mert mindig elmúlik az a most,
Hogy akard és cselekedd, s ne játszd mindig az álmost!
Most jött el igazán az idő arra, mit tenned KELL!
Vagy szép csendesen álmodj, s az életed engedd el!
Most van az idő, hogy mindenki megváltoztassa léte folyását!
Megtalálva annak értelmét, megtartva egy életen át a társát!

Szaladnak a napok, s hetek halkan suhanva el mellettünk,
Észre is csak ritkán vesszük, de egyre öregebbek lettünk...
Gyengülő karjainkkal már kapaszkodnánk erőtlenül is...
Mit régen nem tettünk meg, abban szívünk egyrecsak hisz...
Szemeink előtt összemosódnak már a látott képek...
De szívünkben ezek a képek még mindig épek, s szépek!

Hát itt az idő, ne csak álmodozz, de tegyél is valamit érte,
Hogy nagy sokára elmondhasd majd, "Ezt tenni bizony megérte!"
Most van az alkalmas idő, éld hát felelősséggel napjaidat,
Mert tudod, amit vet az ember, később azt is arat!
Most van itt az idő! Soha vissza nem térő alkalom,
Hogy kinek, s kinek az jár, - adjak, mert Én akarom!

Szaladnak hát a hónapok és évek, életünk tűnik velük tova,
Léptünk egyre csak nehezebb, kezünk remegős és tétova...
Hátralévő napjaink rövidülnek, az idő kezeink közt kifolyik,
Napról-napra kevésbé tudjuk, körülöttünk mi is folyik.
De hát én nem ezt akartam Jó atyánk! Utálok félni!
Oly jó szeretni, s szeretve lenni! Én Szeretnék örökké élni!

november 10, 2014

Hol volt, s hol nem...

Mi mindannyian csak egy múló tünemény vagyunk...
Egyszer vagyunk - később voltunk és emléket hagyunk.
Életünk elszalad, hol volt, s máris sehol sincs,
Mire elmúlik, rájövünk milyen nagy ez a kincs!
De visszanézve tán bánod, hol nem tengetted életed?
S sírsz azok után, kik nem tartottak mindig veled?
Hol volt az életed, s hol nincs már, nem rajtad múlik,
Hisz az idő könyörtelen, nem csak feletted kúszik!
Csendesen, egyre halkabban szól már szád, kérdve:
Miért? Ó, miért kell ilyen gyorsan hullnod térdre?

Miért kell véget érni e varázslatos utazásnak?
Miért kell helyedet átadnod utánad valaki másnak?
Miért nem lehet tovább, sőt örökké boldogan élned?
Miért kell - már fiatalon is - az elkövetkező haláltól félned?

Hol volt, hol nem... szól az elején a legtöbb mese,
Szót sem ejtve arról, hogy ezt bárki átélhesse!
Hol volt, s hol nem - ez így lassan közhellyé fakult,
Pedig látszik a fény, lassan véget ér az alagút!
Igen, véget ér, hisz élhetünk hosszan és boldogan,
Gyere, s elmondom neked is: mikor, miért, és hogyan...

Tán furcsa és mesének hallik, mit közölnék veled,
De mindez teljesen átalakíthatja már az életed!
Nincs oly erő, mely a szeretetnél erősebb lehetne,
Nincs olyan ember se, ki szeretni ne szeretne!
Csak éld életed a szeretet jegyében, senkit sem bántva,
Gondolj bele, mi lenne, ha Istened tényleg mindent látna?

Miért hiszed, hogy nincs Ő és nem figyel téged?
Miért hiszed, hogy indítékait Te is érted?
Miért gondolod, neked az élet édesen jár?
Miért hiszed, mindezt meg is szolgáltad már?

Hol nem voltál, arról nincs tudásod semmi,
Hisz ez is csak mese - mondod - s valóság alapja semmi!
De bizony létezik, s jól figyel mindannyiunkra,
Gondolj bele! A teremtéshez képest ez már nem is munka!
Lassan elérkezik az idő, melyet már oly régen kiszabott,
Hogy jó útra térjünk, időt addig nekünk sokat adott!

Hát gondolj bele, életed hol volt, s hol nem lesz,
Vagy végtelen hosszan itt a földön élhetsz...
Mindez csak rajtad múlik, léted, itt a tét!
Csak magadat mentheted, nem a mások életét!

október 24, 2014

Mélázva...

Azért néha még vissza - visszatérek tétován,
Csodálkozva énem széles belső mosolyán.
Mit az ember elkezdett be is kell, hogy fejezze,
A késztetés miatt látogatásom sűrűbb is lehetne!
Szorul bennem a sok mondanivaló, ki kellene önteni!
De sajna, nem lehet csak úgy a szemetesbe dönteni!
Mit nem írok ki magamból, az nem porlad el teljesen,
Ide-oda pattog néhány kósza gondolat a fejemben.

Mond! Miért nem hagyjuk már abba egymás kínzását?
Hisz magának is árt, ki sanyargatja valamely társát!
Mondjátok! Miért ez a sok szenvedés világunkban?
Hisz megoldhatnánk, ha kissé egymásra is figyelnénk jobban!
Mond! Valaha szeretet veszi majd körül itt az embert?
Hisz erre vágyunk, mégis mindenki olyan levert!
És mond! Hajlandók leszünk határokon, bőrszínen átlépni?
Hisz több mi összetartana, miért akarjuk mégis széttépni?

Csak egy kósza gondolat csupán, de nem hagy nyugodni...
Nem ilyen világot álmodtunk, nem ebbe akartunk fejest ugorni!
Mégis ilyenné tettük, s tesszük nap, mint nap folytonosan,
Nem kérünk és nem fogadunk tanácsot, csak cselekszünk - nem okosan!
Hát csak ennyi telik ki e zseniális fajtól, mit magunk körül látunk?
Sok okos eszköz, s először mindet csak rosszra használtuk!
Áldás-e, vagy átok az alkotókészség, mivel meg lettünk - tán - verve?
Nem rossz az, csak mi rendesen meg vagyunk keverve!

Most - mára - befejezem gondolataim hosszú sorát,
Hogy kissé megkönnyebbülten álmodjam át az éjszakát!
Búcsúzom hát, mert a kutyával is menni kell,
Jó éjszakát és reggel pihenten ébredjetek fel!