Fáradtság

Fáradt vagyok… már nem hajt semmi. Nincs bennem meg a régi hév.
Csak pihenni, csak lustulni, - néhány nap, pár hét kellene, lenne elég.
De még a horizonton sincs jele sem a megnyugvásnak, felüdülésnek,
Nem hallatszik sehol fülemnek a felszabadult víg, győzelmi ének.

Összeroppannék, magamba zuhannék, ha tartás nem maradt volna bennem,
De tudom, ezen az úton nekem - is - teljesen és magamtól kell végigmennem.
Hogy honnan lesz (van?) meg rá az erőm? Nem tudhatom meg sehonnan,
Csak maradjak e világ mámorító légkörétől - ha lehet - mindig józan.

Mert csábító és könnyű lehet mindig a tömeggel menni,
De ott a sűrűben nem könnyű az akadályt észrevenni.
Ki elesik, mindnyájan átgázolnak rögtön rajta,
A tömeget csak a saját kielégülési igénye hajtja.

Nincs segítő kéz! Ha van is, fizetned kell érte mindig,
A gyengéket könyörtelenül maguk alá gyűrik.
Nem sajnálkoznak, céljuk eléréséhez menni kell tovább!
Ki lemarad - kimarad! Kilóg a sorból ki kicsit is tétovább…

Belefáradtam már elviselni e felelőtlen csűrhét!
Nem vonzó számomra a mostani rohanó, és múló lét.
Nyugalomra vágyok, lassitani szeretnék, de most nem lehet,
Vinni kell a mások által - is - rám aggatott súlyos terheket.

Mi jut eszedbe?

Sokára, a távoli jövőben mire fogsz gondolni?
Ugyan e napokról mi fog az eszedbe jutni?
Ha visszatekintesz és látod milyen életed menete,
Akkor gondolj vissza, hogy kérdem: Mi jut eszedbe?
Nem az a lényeg, akkor majd honnan nézed,
Milyen lesz, mi eszedbe jut? Hogyan érzed?

Mi jut eszedbe majd a mai napokról?
A sok gond, a fájdalom, s hogy haragszom?
Mi jut eszedbe majd mai életedről akkor?
Mikor minden a jóról és a rossz feledéséről szól...
Vajon mi fog majd foglalkoztatni a mából?
Hisz nem lesz már senki, ki téged vádol.

Nagy sokára a gondok zsákja már régen kiürült,
Szemeidbe ekkor már nem a rossz tengere ült.
Mit valaha - ezeken a mai napokon - szenvedtél,
Az emlékek, melyeket erről akkorra már elengedtél,
Nem lesznek már lényegi kérdések, mi ma foglalkoztat,
Ezernyi hála szó, Jehovának - a legkevesebb, mit kaphat.

Mi jut majd eszedbe? Mit fogsz akkor erre felelni?
Hisz a rossz dolgoknak addigra emlékét sem lelni!
Vagy makacsul próbálod fenntartani ezeket elmédben?
Hogy oda mindörökre, kitörölhetetlenül beégjen?
Ha megtapasztaltad egyszer a JÓT, a rosszból nem kérsz majd!
Feledni akarod majd, csak a jó, az élet szeretete hajt!

Ha majd egyszer...

Ha majd egyszer, sok-sok év múlva visszanézel,
Látva mai éned, s suta döntéseid nézed, mond, mit érzel?
Mire valók a mai gondok, a szavak, miket most mondok,
Sok év távlatából, ezekre majd csak legyintve szólok!

Ha majd egyszer megszabadulva mostani béklyóidtól,
Megfeledkezve kicsinyes vágyakról, s ébredve álmaidból,
Körötted egy békés, boldog világot építve csak szépet látsz,
Megnyugszol, hiszen te is Jehovát, egy élő istent imádsz!

De miért?

Hallottam, az emberiség felbolydult... De miért?
Láttam áradatát, hogy gázolnak népeken át! De miért?
Tán a jólétet keresik? De miért? Munka nélkül itt sem lesz meg nekik!
Tán bennünk reménykednek? De miért? A jólétet így csak tönkre teszik!
Mond, miért nem maradnak? Miért pont ide jönnek?
Miért nem látják, milyen rossz a sok úton levőnek?

De miért? - kérded - bár a már ott van ajkaidon!
Nem mondod ki! Tudod! Böjtje lesz egy hajnalodon!
De miért? Hisz annyi verejték árán jutottunk ide,
És jólétünk, most ez az áradat tovaviszi a semmibe...
De miért? Miért nem védjük meg most is magunkat,
Mint annyiszor sikerült már a századok alatt!

De miért? Hisz a választ tudjuk mindannyian jól...
Néhány gazdag ember érdeke szegény Európa mellett szól!
Maroknyi embernek jó, ami millióknak gond,
Nem érdekli őket, erről Jehova mit mond!
Ezért recseg-ropog minden eresztékében világunk,
De jön már az Új világ, mit sokat nagyon várunk!

Oly nagyon várom!

Csendes, békés, nyugodt világ! - Oly nagyon várom!
Nem érdekel, mit kell vesztenem most, mekkora a károm!
Mit kapunk, az annyira több lesz mind ennél,
Hogy becsesebb az, a ma kapható mindennél!
Ó Jehova, megoldásod - itt a földön - oly nagyon várom!
Ezért, mit hátrahagyok, már cseppet sem bánom!

Most

Most torlódnak az események! Egyik taszigálja a másikat!
Már azt sem tudjuk, melyikre figyeljünk! Látjuk a zűrzavart...
A hírek - mi szinte mindig csak rossz - csak jönnek és jönnek!
Ebbe bizony bele kell szédülni a színjózan emberi főnek!

Most nem látom már, mire hajtunk oly szakadatlan hévvel...
Miért nézünk ferde szemmel arra, ki e csordától kicsit tér el?
Hisztérikusan skandáljuk a belénk oltott vezényszavakat,
Eltűnni látszik az oly sokáig féltve őrzött saját akarat!

Most! Ez a fő jelszó, MOST kell mindent megszerezni!
Társaink érdekét, szeretteink vágyát akadálynak nézni!
Hisz mi van, ha nem kapom meg azonnal mindezt?
Saját értékítéletünk hozzánk egy rossz pontot illeszt!

Most! Csak ez lebeghet a lelki szemeink előtt...
S már észre sem vesszük, az ítélet órája hirtelen eljött!
Most! Összpontosítsunk mindig csak a jelenre!
Hogy eltűnjön fejünk gondolatainak visszatérő félelme!

Most! Miért nem tudunk kissé visszafogottabbak lenni?
Mindig mindenből miért kell a legújabbat megvenni?
Mi késztet rá, hogy a szomszédénál nagyobbat, drágábbat?
A világ elé csak a többet birtokló ember állhat?

Most! Még van időd, hogy megállj egy pillanatra!
Nézz magadba, ráismernél egykori önmagadra?
Mivé lettek rég dédelgetett oly fennkölt álmaid?
Hová vezettek téged a szabadjára engedett vágyaid?

Most kell megálljt parancsolnod saját magadnak!
Hisz rosszakaróid azok mindig bőben akadnak!
Ráléphetsz még a helyes és boldog élet útjára!
Persze az eredmény, egy másfajta élet munkája!

Most! Indulj, erre kér Téged is mennyei atyánk!
Útmutatást egy egész Bibliányit hagyott ránk!
Hiába mondják sokan, elavult, nem visz az sehova!
Csak egy valaki adhat életet, s az nem más, mint Jehova!

Várunk

Még várunk... Türelmetlenül, de várunk... Mi mást is tehetnénk?
Pusztulásra ítélt világunk sorsát saját kézbe hogy vehetnénk?
Még van remény? Remény a változásra? Remény a jobb életre?
Mikor a legtöbb ember a mondandóm miatt inkább megégetne?

Mikor jöttök már rá, ez így nem folytatható?!
Egy jobb világban kivételezés nem adható!
Mikor láttok már világosan dolgokat végre?
Ebben a világban hiába esküdtök az égre!
Mikor? Kérditek, és válaszolni nincs mód...
Egy oly világban, mely hamar ítéletet mond.
De mikor lesznek meg ezek? - kérdezték már régen is...
Egy oly világban, mely régen nem létezik!
Mégis miért várnánk, ha annyi idő eltelt?
Egy oly világban, mely a derekán megtöretett...

Régen elmúlt már a bizalom kora,
Mikor mindenkinek nyitva volt az otthona...
Most rácsok és falak vesznek körül,
S saját börtönének szinte mindenki örül.
Milyen furcsa világ ez, melyben élünk...
Gondtalanságot mímelve nézeteket cserélünk...
De legyen csak egy szokatlan nesz, s mi mind...
Börtöneinkbe húzódva nézünk, álarcunk rigid...

Ne hidd, hogy ezzel feddéseteknek vége!
Mást se hallani, mint "mit kapunk cserébe?"
Nem sokat, csak hitedért majd hosszú életet!
Szerető társakat, boldogságot végtelent!
Mint eszét vesztett bivaly csorda, járkálnak szanaszét...
Próbálva elkerülni ki-ki a saját bús végzetét.
De nincs kiút! A világból kifutni még senki sem tudott...
Mindegyre csak egy más nép karjai közé jutott!

Viszonyaink...

Most is - mint mindig - feszültség van a levegőben.
Kicsim mintha tökéletességet várna el tőlem.
Bosszantja a sok apró, tökéletlen tettem,
Pedig jól tudja, alapból tökéletlen lettem.
Belátom, néha nehéz engem nap, mint nap elviselni...
De hát a jó viszonyért mindkettőnknek kell tenni!
Jó atyánk, Jehova látja mit, s miért teszünk,
S tetteinkért megadja igazságos ítéletét nekünk.
Ő az, ki látja hátsó gondolataink, s hallja mormogásunk,
S mindent összevetve ítél minket legfőbb Urunk.

Keresi, kutatja bennünk a jót, a jutalmazhatót,
Ezekért elfedez részünkre sok-sok rossz szót.
Bár gyarlók és tökéletlenek vagyunk még,
Vétkeinkre mindez sose lehet nála mentség!
Hisz elénk tárta - hogy válasszunk - a jót, s a rosszat,
S hogy gondolkodjunk el bölcs szavain naphosszat.
De mi törpe emberek óriásoknak képzeljük magunkat,
Gőgösen gágogunk, kényesen nyújtogatva nyakunkat.
Észre is alig vesszük, mígnem elfolyik életünk folyója,
S önnön dolgaink miatt fullasztjuk magunkat ebbe a folyóba.

Mint a sáskák...

Mint a sáskák, úgy leptük el ezt a földet.
Felzabálni belőle minél többet és többet.
Csak kérünk, követelünk, és erővel elveszünk.
Mert azt gondoljuk, mi megtetszik az jár is nekünk!
Nincs akadály, ki is korlátozhatná kezeink?
Erre tanítottak minket régóta elhunyt eleink!

De most először már túlmentünk mindenen!
Egy ideje nem hiszünk, és nevetünk Istenen!
Úgy érezzük, Ő már nem figyel oda ránk,
Pedig a föld is libabőrözik - ellenünk ráng!
Feléljük, leraboljuk többszörösen, mit ad,
De az ember minden észérvet elvet, s vitat!

Terjeszkednek ellenünk urbánus sivatagjaink,
Bepiszkítunk mindent, "sírnak" földjeink, tavaink.
Mit szépnek emlékezel gyermekkorodtól fogva,
Ne nézd meg újra, hisz ahhoz képest már mind ronda!
Okádjuk a temérdek szennyet, mindent felfüstölünk,
Bizony sáskák vagyunk! Az isten mentsen meg tőlünk!

Mondjuk, hogy jogunk van hozzá, mert a mienk!
De az inga - a mi kárunkra - vészesen kileng!
Nincs több időnk! - kongatják a harangot oly sokan,
És tovább zabálják kedvenc hamburgerük boldogan...
Vajon egyszer felébredünk? Észre térünk végül?
Nincs rá remény! Ezért közben egy új világ is épül!

Új világ, melynek tagjai szerényen kérnek,
Egy új világ, ahol majd boldog emberek élnek...
Egy világ, melyre a béke már most is jellemző,
A világ, mit álmainkból húzhatnánk leginkább elő...
Új világ, hol Istenünk Jehova igéje lépteink mércéje,
Az a világ, ahol Én is boldog lehetek végre!

Indulj végre!

Sajnálattal tekintesz vissza... Miért nem éled életed helyesen?
Keresed-kutatod mindazt, mi léted fundamentuma legyen.
Bárhová is térsz, csak kesze-kusza összevisszaságot találsz.
Épp ezért egy helyben toporogva, összezavarodva állsz.
Tanácstalanul kérded szemeiddel, s fülelsz a választ várva,
Hogy valaki végre a számodra elképzelt utat járja...
De senki sem mozdul, csendben sodor minket a népek árja
S ki kapálódzna ellene, azt jól fejbe csapja a párja.

De egy belső kényszer mégis űz - hajt, s pórázon vezet,
Mintha szelíden húzna-vonna, szorosan tartva két kezed...
Vonakodsz, bár tudod, ez lenne az út mi számodra helyes,
Ellenállsz, mégis belülről tombolva tör elő a kiáltás: Vezess!!
Végre nehezen bár, de ráteszed lépteid a kijelölt útra,
Nem nézel vissza, s nem gondolsz sóvárogva a múltra!
Elfogadtad és éled, az új embert, mit te tőled elvárnak,
Egyenletesen mész, figyelsz, mit kell tenni egy tanárnak!

Mert tanítani hívtak el, sok-sok emberért, kik hozzád hasonlók,
A jót keresik, tenni érte még nem tudnak, de tanulni hajlandók...
Világos az ösvény előtted, mert sokan mutatják az utat,
Mégsem értik meg oly sokan atyánk a Te szelíd tanúidat!
Jehova, a tudás, mit felkínálnak, világosabb, mint egykor...
Hangunk egyre hangosabban hallik mindig, mindenhol,
Mégsem figyelnek ránk, megvetettek lettünk szemeikben,
Hiába mondjuk: Gyertek, mert egyazon család vére folyik ereinkben!

Miért vesznétek el a bősz harag napján nyomtalanul?
Miért álltok ellen? Az okos ember mindenből csak tanul!
A szeretet istene továbbra is elküld bennünket hozzátok,
Hogy utatok megválasztásánál eme lehetőséget is tudjátok!
Mert mi mondunk most, már nem sokáig kell hallgatnotok...
Ti döntitek el tetteitekkel, akkor juhok lesztek, vagy kosok.
Tudjátok, az arany középút szép eszme, de nem létezik!
Az ember vagy igazul akar élni, vagy folyton-folyvást vétkezik!