Egy nem is oly távoli jövő igérete

A nap melegen süt, mégis majd megfagyok.
Szívem szeret, magam után tán űrt hagyok.
Szemem látja, fülem hallja, ujjaim érzik,
A szenvedést, melytől a szívem is vérzik.
Miért kell nekünk majd megölnünk egymást?
Hova lett belőlünk a testvéri vonzódás?

Hisz mindannyian egy ember fiai és lányai lennénk,
Miért halogatjuk, hogy a gyűlöletet félretennénk?
Mi akadályoz, mi vezérel, s egyszer s mint mi gátol?
Miért vagyunk egyre távolabb a szeretet világától?
Tökéletlenek, önzők, rövid életűek vagyunk most,
Nem méltók célunkhoz, eredetünkhöz, fajunkhoz.

Hisz minden lény egy ősi pár utóda itt a földön,
S a boldogság korának kell, hogy visszajöjjön!
Ahol mindenki értékeli a másik énjét, bármilyen is,
Ahol még távoli rokonaira is szeretettel tekint.
Nem veszi, rabolja el gonoszul a másik életterét,
Inkább - ha kéri - hát szívből neki adja mindenét!

Hisz testvére neki is mindegyik földi ember,
Ravaszul gondolkodni, cselt vetni már nem mer.
Belátja, mi lenne, ha vele tennék meg, mit érezne?
Mert bizony ettől az ő szíve is csak vérezne!
A nap ott melegen süt, átmelengeti az utazót,
Ha elmegy, maga után csak átmeneti űrt hagyót.

Hisz egyszer - ezer, millió év múltán - visszatér,
És kalandjairól esténként a tűz mellett sok órát mesél.
Vígan néz a messzi jövőbe, mintha már most eljött volna,
Hisz életét Istene a végtelenségig megnyújtotta.
Nem esik baja, mert hűségben szolgál és szeret,
Testvérként üdvözli mindenhol az embereket.