Te, ki a világ forgatagában elmúlasz,
Kiutat, megújulási lehetőséget kutatsz.
Már semmi értékesre sem törekszel,
Nem törődve az általad élt gond teli élettel.
Vergődsz, csapongsz, hiába akarsz menekülni,
Pedig próbálod a bajt serényen elkerülni.
Csak még jobban belegabalyodsz a hálóba,
Hadd húzzák kezed-lábad mind szorosabb béklyóba!
De talán Te, kit nem ilyen világra terveztek,
A rabigát egyszer mégis csak elveszted...
Végre gondoktól mentes életet élhetsz pároddal,
S nem is érdekel majd a mostani, a másik oldal.
Feleded, mi most fáj, nyomorít és annyira zavar,
A boldogság ezt is elnyomja, emlékét kitörli hamar.
S mi még akkor is megmarad, oly jelentéktelennek tűnik,
Hogy bizakodva mondod, idővel ez a gond is megszűnik!
Igen, Te megélheted, örömmel színültig töltheted,
Életed poharát, s midőn majd kezedbe veszed,
Régmúltról meg nem emlékezve mondod háládat,
Mert elért téged is a meg nem szűnő öröm áradat.
Boldogan csókolod társad ajkát szerelmesen,
Hisz tudod, életed - s az övé is - immár végtelen.
Megéled mindazt, mit eddig csak titkon reméltél,
Mégsem mondod soha, hogy nem hiába éltél.
Mert Te, kinek nem kell már a haláltól félni,
Istenedtől folyton-folyvást megbocsátást kérni,
Tökéletes testben tökéletes elmével szolgálsz,
És újra a te mennyei atyád gyermekévé válsz.
Ezért hálád mindig túláradó, kimondhatatlan,
Nem rémiszt fájdalom, nem remegsz a bajban.
Mindenki szerető testvéreddé lett immár,
Ez az a világ, mire minden hívő ember vár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése