Miért Őt hibáztatjuk?

Miért vagyunk mi, emberek a kiválasztott faj?
És miért származik ebből mindig sok baj?
És miért nem teszünk ez ellen soha semmit?
Miért hibáztatja ezért mindenki az istenit?

Igen, az isteni lényt, ki nekünk életet adott,
Az isteni lényt, ki naponta felhozza ránk a napot,
Az isteni lényt, ki nekünk mindig csak jót akart,
Az isteni lényt, ki minket bölcsességével betakart.

Mégis mindig Őt hibáztatjuk, ha Mi hibázunk,
Mégis mindig Őt okoljuk, ha nem teljesül vágyunk.
Mégis mindig Ő az, ki magához hív bennünket,
Mégis MINDIG Ő AZ, ki megbocsátja bűnünket.

Ő, kit szavában Jehovának ismerhetünk meg,
Ő, ki ilyen embereket már nem sokáig tűrhet.
Ő, kinek szavára azonnal válaszol minden,
Ő, kiről beszélni kötelességünk híven.

Beszéltem a szívemmel...

Hogy mit át nem él az ember,
Erről beszéltem minap a szívemmel.
Mondd csak, meddig és hogy bírod még?
Mikor fogod azt mondani, hogy elég?
És mikor fogsz majd végül leállni?
Persze erre a választ nem akarom megvárni.
A fájdalmadra válaszul - elegem van belőle,
Bár életkedvem így sem múlik el tőle.
Az élet bizony fáj - és mégis jó,
Nem is akar meghalni a halandó.

Kérdések és válaszok

Nem értem, a népek miért oly makacsok?
Nem látom, hogy ellenállni lenne még ok!
Nem tudom, mi az, mit el is fogadnának?
Nem kérdem, miért nem hódolnak Jehovának!

Tudom, önző és gonosz mindannyiunk szíve,
Tudom, ez réges-régen az Ördög-Sátán míve.
Tudom, nem is hajlunk az engedelmesség felé,
Tudom, ez visz majd el minket Armageddon elé.

Mégis reménykedek, van még sok szelíd,
Mégis hirdetek, szerte a világban jó hírt.
Mégis gondolok mindenkire, ki rám hallgat,
Mégis övé lehet még Jehovától a jó akarat.

Nagy kincs, mit nem őrzünk meg magunknak,
Nagy kincs, hogy mindenütt hallathatjuk hangunkat.
Nagy kincs a tudás, melyet mi is Tőle kaptunk,
Nagy kincs, melyet felelősséggel továbbadtunk.

Vajon mennyei atyánk mikor fog szólni?
Vajon hány embert sikerül addig még behozni?
Vajon mi megérhetjük az új világot?
Vajon kedves lesz szemünknek, mit ember még nem látott?

Akkor majd virul a szelíd, mint a sáfrány,
Akkor majd nem található sehol sem bálvány,
Akkor majd béke árad szét szerte a világban,
Akkor majd élvezet lesz élni, boldogságban.

Tolvaj az ember

Tolvaj az ember, ellopta a földet,
Tolvaj, ki mindent megtagad Tőled.
Szerényen kellene melletted járnunk,
Rád figyelve, mindig tanácsodat várnunk.

Osztályrészünk, hogy a földet gondozzuk,
Hogy amit kérsz, Neked azt is hozzuk.
Minden a Tied, mi csak kölcsön kaptuk,
Minden a Tied, mi neked meg mégsem adjuk.

Szelíden kérlelsz, hallgassunk a szavadra,
Szolgáljunk szeretettel, s találjunk nálad irgalomra.
Barátunk lennél, nem "csak" Istenünk és atyánk,
Ha rád hallgatnánk és szavad értelmére gondolnánk.

Jóságod felülmúl minden elképzelést,
Jóságod nem ad bűneinkre felmentést.
Mert réges-régen megmondtad mit elvársz,
Nem panaszolhatjuk majd: Mit csinálsz?

Mikor elsöpröd nem sokára a gonoszokat,
S mindenütt feltöltöd híveiddel az otthonokat.
Nem lesz ott többé se betegség, se háború,
Elfeledjük, milyen volt az általános bú.

Szavaink akkor bizton eljutnak Jehovához,
Kérésünkre válaszul Ő majd bőséget hoz.
Szemünkkel nem láttat majd gonoszságot,
Szívünkkel újra érezteti az elmúlt ifjúságot.

Örömkönnyek hagyják majd el szemünket,
Mikor újra látjuk sok elhunyt szerettünket.
Láthatsz akkor mindenfelé sok szép virágot,
Csak álmainkban láttunk ilyen csodás világot.

Apuci

Egyre messzebb távolodik a múlt,
Mikor kis családunk nyaralni indult.
Látlak magam előtt csomagot cipelve,
Ahogy igyekszel, hogy a vonatot ne késsük le.
Csomag nélkül is alig bírtam az iramot,
De élvezni akartam a nyarat, a Balatont.

Azóta bizony eltelt sok-sok esztendő,
Közben kezed is gyengült, s lett reszkető.
És elraboltak tőlünk egy teljes évtizedet,
Találkoznunk kényszerűségből nem lehetett.
Végül lehanyatlott, elernyedt kezed,
Kis időre megint nem találkozhatok veled.

Hiába áltattam magam a tíz év alatt,
Apuci az mindig is apuci maradt.
Most is szorít a szíven, mikor ezeket írom,ű
S már az újvilági viszontlátást várom

Ars poetica

Mi az, mi folyton űz és hajszol?
Mi az, mi belülről oly erősen szól?
Milyen erő kényszerít írni?
Ha nem tenném, hogy lehetne kibírni?

Saját problémám megoldhatatlansága,
E világunk gondjainak nagysága,
Nem enged, nem hagy hallgatni,
A szó belőlem akaratlan szakad ki.

Írni kell, ez már csak így van,
És élni bús életünk kifelé vígan.
Bohócok is ezt teszik a porondon,
De legtöbben mégis búsak folyton.

De van reménysugár számunkra,
Ezt közli velünk lapjain a Biblia.
Erről szóljon hát az életünk,
Akkor Jehovától bizton kérhetünk.

Még nem járt le az idő, csatlakozz,
A néphez, mely a világba reményt hoz!
Add tovább másoknak, mit tanulsz,
Legyen reményük, miről te már tudsz!

Parancs

Ha kiadják nincs többé tétovázás,
Menni és tenni kell, nincs más.
Ezt akarják, neked dolgod engedni,
A szolga saját akaratát ekkor feledi.

Sokszor hibázunk...

Ó Jehova, a bűneink sajnos oly nagyok,
Érthetetlen, nem akarom, mégis bűnös vagyok.
Mindig azt kívánom tenni, mi helyes a szemedben,
Mégis állandóan vissza-visszatérve a bűnt elkövetem.
Bocsáss meg kérlek, add, hogy legyen erőm,
Mert csak úgy lehet nálad békés jövőm.
Mit teszek, azt szeretném mielőbb feledni,
Mit kéne tenni, azt szeretném én is tenni.
Nem vagyok méltó hozzád, ha ezt folytatom,
Számomra nagy neved így nem védelmező oltalom.
Ha segítesz, még én is megváltozhatok,
A te tetteid és terveid olyan jók.
Azok élhetnek oltalmadban, kik megvallják,
És bűneiket végleg, teljesen elhagyják.

Miért is nem hallgatok a figyelmeztető szóra?
Miért is hallgatok a bennem szóló nógatóra?
Miért van, hogy csak későn kapok észbe?
Miért nem veszem a sorsomat én kézbe?

Megválaszolni ezeket nem tudom,
De sorsomat irányítani akarom!
Ezért esdek hozzád, segíts kilábalnom,
És eddigi utamat végleg otthagynom...
Parányi porszem, ki felbosszant téged,
Kér, ne mondj ki rá még ítéletet.
Adj kérlek reményt, hogy változhatok,
Hogy folytatni küszködésemet van még ok.

Tudom, nem elég ezt így elmondani,
De a bűnöket szükséges elhagyni...
Agyam tudja mikor mit kéne tenni,
De ezt néha erőtlenként kezeli.

Bár lennék piciny gyerek,
Kit a felnőttek megértenek.
Bár lehetnék még hűséges tanúd,
Míg a világunk ideje tovafut.
Bár ne hagynám többé el az utat,
Mit Szent szavad világosan megmutat.
Bár okulnék az eddigi bajokból,
Mit szavad előre fel is sorol.

A varjú

Fekete gyászruhában repdes seregestül,
Telente még az ablakod elé is beül.
Okos kis állat, és sokáig elél,
Énekesmadár, de hangja nem zenél.
Eltakarítja a szemetet is ha nincs más,
Mert hidegben szegényes az élelemforrás.
Ha látod a városban, hát rossz idő lesz,
Amint kötelékben a fejed fölött repdes.
Megszálló serege nem szívesen látott vendég,
De kint a pusztán nincs is már eleség.
Végtére őt is istenünk alkotta,
Figyelmes szemei nyugodnak rajta.

Sajátságos

Miért van az ember az állatok felett?
Miért uralhatja teljesen a földet?
Ki tette azzá, amivé lett?
Ki vezette ezt a sok emberi népet?
Minden, mihez hozzányúlunk, elromlik.
Nem találsz olyat, mi tökéletesedik.
Haladás, mondja sok balga ember,
Megöljük a földet naponta ezerszer.
Néha bús hangulatban bevalljuk,
A sok állatfajt kipusztulni hagyjuk.
Mert nem követjük az igaz útmutatást,
Nem is kapunk Isteni irányítást.
Bár leíratta, mi a szándéka velünk,
Tudatta, a teremtésben hol a helyünk.
Megígérte, helyrehoz majd mindent,
Mit az emberiség most félrebillent.
Fuldoklunk a saját mocskunkban,
Bele is betegszünk mindannyian.
Még sem ismerjük el felsőbbségét,
Pedig Ő erre gyengéden csak kért és kért.