Ihlet - hova tűntél?

Üres fej, kong belülről, nem cikáznak gondolataim...
A gondok kiszórtak minden jót, céltalan másznak ujjaim.
Figyelnék a szóra, mely mindig irány mutat,
De most hallgat - lehet, most épp engem kutat?
Érzelem nélkül, fásultan nézem mi is alakul,
A szó halk volt, s bennem egyre tovább halkul!
Nincs az az érzelmi hurrikán, mi tombolni szokott,
Bensőmben most sivatag van, s egyedül hagyott ott.
Írom, csak körbe-körbe a semmit ábrázolva,
Magamat mindegyre hátrébb, s hátrébb tolva.
Mert nem én vagyok az érdekes, hisz abban nincs ihlető,
Ahhoz másik ember kell, számomra gondolatokat ébresztő!
De kezd bennem terjedni a zsibongás, s csak írom, mi jön,
Átadom magam az érzésnek, mely megszáll oly elsöprőn.
Oly furcsa, mikor megindul minden és csak megy magától,
Mikor egyik szavam védelmez, a másik konokul vádol.
Nem kérdem, miért róta rám a sorsom, hogy írnom kelljen,
De érzem, szükséges, hogy énem e kényszernek megfeleljen!

Ihlet - hát hova tűnsz oly gyakran? Mi dolgod nélkülem?
Miért kóborolsz? Miért nem éled léted szorosan velem?

Öntudatlan peregnek, sorjáznak elő ezek a szavak,
Hogy szépen sorban verssorokká összeálljanak!
Nem számít ezt hányan olvassák, mikor, és hol,
A lényeg, hogy mikor lefekszel elégedetten alszol!
Nincs benned feszültség, azt mára magadból kiírtad,
Nem ébredsz fel arra, még nem is aludtál, de már pirkad.
Elégedetten fejezem be soraim folyását e furcsa versben,
Nem is zárhatnám a napot ennél fényesebben.

A versek sorsa

Kósza ujj mozgatás csupán minden irodalomi mű,
Legyen bár avitt, vagy friss és frenetikus "ízű"!
A soroknak se vége, se hossza, csak jönnek, s jönnek,
Igazán elolvasni sincs esélye mind egy versre éhezőnek.
Bátran ragadjunk ki belőlük egy marékkal itt és ott,
Biztos lesz bennük uncsi, és olyan is, mi megfogott.

Tehát miért is írunk mi, kik megszállottan szántjuk ujjainkkal a billentyűzetet? Mi is hajt bennünket? Milyen cél vezet? Szerintem sokszor nincs hajtásról, cél keresésről szó, csak jönnek és jönnek a sorok.

De ez értelmetlen! - mondhatná bárki!

Jobb érzés - egyszerűen csak úgy -, ha ezeket a sorokat nem csak mi olvashassuk.
Jobb, ha egy-egy embertársunk - talán - valamikor a jövőben visszaemlékszik egy versünkre és elmosolyodik.
Jobb, ha valaki olvasva egy másik agyszüleményt, elgondolkodik és valamit - talán - másképp kezd látni, csinálni, tervezni...
Jobb végezetül adni...

Talán léteznek olyan költők, írók, kik csupán a pénzért, elismerésért hajtják az igába a fejüket. De ezek csak rövidtávú sikerek lehetnek! Direkt nem nyugati műveket fogok most említeni... Gondoljunk csak Solohov "Emberi sors"-ára, vagy Tolsztoj "Háború és Béke"-jére! Bármennyire is "nemszeretem" módi van az orosz művek felé hazánkban, azt kevesen tagadhatják, hogy ezek a példaként idézettek - és még megannyi másik mű - A világirodalom óriásai közé tartoznak! De kevesen vannak akik - bár talán olvasták - el is tudnák mondani miről szólnak...

De vegyük akkor a német író óriást, Thomas Mann-t ki képes kapásból minimum 3 világhírű művének címén kívül akár még a tartalmukat is vázlatosan ismertetni...

Ugyanígy vagyunk a versekkel! Minket még sok-sok versre "megtanítottak" (házi feladatként kaptuk a megtanulásukat), de mára ezeknek a töredékére emlékszem csupán.

Ha csak két remekműről beszéljünk is - Petőfi Sándor Egész úton hazafelé; és Ady Endre Föl, föl dobott kő - Biztos vagyok benne, hogy valamikor ezeket tanultuk. De közel a 60-hoz, már nem biztos, hogy bármelyiket is sikeresen elmondanánk mindannyian - anélkül, hogy előbb átolvasnánk!

Mire hát ez a fékevesztetten sok mű? Biztos vagyok benne, hogy sok száz év múlva mai korunk művei közül is csak egy kettő lesz ismert, bár az archívumokban fellelhetők lesznek a többiek is!

A hit...

Szilárdan hiszem, hogy van hite minden embernek!
Az anyagot nevezte ki az ateista a maga istenének...
Szilárdan hiszem, mert hit nélkül nem tudunk élni!
Különben számunkra nem is lenne miben reménykedni!
Szilárdan hiszem, egyszer mindenki elbeszélget Istenével...
Ha máskor nem, hát mikor megbékélt egész életével!

Soha véget nem érő költemény ... (?) ... A VÉGE!

Mint minden, mi a világunkat alkotja, egyszer elmúlik.
Az érzés, mely addig táplálta, millió darabra hullik.
Bár sajnálkozni lehet sokáig a veszteség felett,
Nincs miért, hisz új érzelmek kötnek le a régiek helyett.
Örvendezz inkább afelett, hogy mily intenzív a léted,
S hogy veszteségeid - eddig még - mindig túlélted.
Nem akarok mást, csak csendben, boldogan élni!
Ne kelljen ebben a rövid életben az élettől félni!

Hogy reménykedhessünk egy jobb élet eljövetelében,
Mikor az ember szereti társát, az számára a földi Éden!
Nem törődik a búval, hisz mindig mellette az édes...
A rossz dolgok elmúlnak, s kimenetelük mindegyre kétes.
Vajon mit nem adnánk meg, hogy ez örökké tartson?
Hogy örökké széles mosolyt lássunk a szeretett arcon?
Közeledik az idő, mikor erre is megkapjuk a választ,
S vigasztaló tudni, résztvevőket az igaz Isten választ!

De addig is becsüljük meg magunkat, mert Ő erre kér,
Többet érünk szemében, mint sok veréb, vagy kis egér!
Valaha a gondolat, mit most írok, eretnek is lehetett volna,
De ezt megítélni is egyedül az igaz Isten, Jehova dolga!
Szánakozhatunk, hogy mi milyen bűnösek is vagyunk,
De ezzel csak megbénítjuk gyarló kis agyunk!
Inkább szerezzünk örömet másoknak, s mentsük életünk,
Hisz megmondta szavában, mi akár örökké is élhetünk!

Kifejezetten kellemes, a napon most kora tavaszi az idő,
Hangzik a nyitni kék, s mindegyre új dallamok is jönnek elő...
Lehet, ez hozta most ki belőlem e versciklus végét,
Vagy ki tudja... átértékeltem tán a leírtak egészét?

Bárhogy legyen is, nem tudok mást tenni,
A költő azt írja, mire a szíve vezeti!

Soha véget nem érő költemény ... 6

Kissé felhős mostanság erről a világról alkotott képem,
És ez nem tetszik, ha magamat "kívülről" nézem.
Jobb szeretem, ha vidámság vesz körül,
Mikor körülöttem mid-ennek mindenki örül.
A vígság az én igazi, legbensőbb lételemem,
Bármilyen rossz is volt, ez futott végig az életemen.
Végig bolondoztam mindent, mi köröttem történt,
Viccet csinálva az életből, csak úgy önként.

Ne érts félre! Nem készülök még ily korán eltávozni!
Ez csak értékelés, miszerint nem szeretek nyávogni!
Bármilyen bánat is ért, nem értették, miért bohóckodok,
Csak nem engedtem, hogy túl nehézzé válhassanak a gondok.
Nem mondom, hogy nem nyögtem, s nyögök alattuk,
De nem nyomnak agyon, csak ha tétlenül hagyjuk!
E rút és gonosz világ, mit alkottunk így közösen,
Ezt cinizmusnak nevezi, mert nem érti, csak ködösen!

Pedig merő védekezés, kemény páncélként viselve,
Hogy baj nélkül ússzon át az életen az emberi elme.
Tudatos ars-poetica, hogy ne is várjanak tőlünk mást,
S meglepő legyen, ha hallanak egy ilyen vallomást!
Igen! A folyton hahotázó bohóc belülről tán sír is,
Egymás után sorjázva benne a sok-sok krízis.
Mégis, még tán magam is elhiszem, vidám vagyok,
Nem sírok, bár oly sokan sírtak az igazán nagyok!

Én csak egy icurka-picurka jelentéktelen pont vagyok,
Ha elmegyek, magam után talán egy kis űrt mégis hagyok.
Örök élet! Ez a reménység táplál és fejt ki részemre erőt,
Ez tesz majd egyenlővé koldust és minden előkelőt.
Fénylő napként világítja meg életem útját előttem,
Ezt választottam felnőttként, s nem pedig belenőttem!
Tudatos döntés eredménye mai, felhőtlennek nem látszó éltem,
Erről olvashattok, erről írtam, sok versemben csak erről beszéltem.

Soha véget nem érő költemény ... folytatás 4

Folyton csak vitatkozás, perlekedés hangja hallik...
Nincs türelmünk egymáshoz, kapcsolatunk darabokra hullik.
Pedig mindketten szeretjük a másikat, bizonygatjuk szüntelen,
Mégis itt van két ember, ki - csak egymással - megegyezésre képtelen!
Nem várom el, hogy megváltozzon minden mintegy varázsütésre,
Nem gondolom, hogy az egészet megoldhatjuk rögtön és egyszerre...
Bár lenne olyan módszer, mi kitépi szívünkből a rossz gondolatot,
És adna végre számunkra egymással jó néhány felhőtlen napot!

De hiába a vágy, hogy ne bántsuk egymást,
Szívünk "megszerette" a szemben állást.
Eltökélhetjük, hogy ma csak jót teszünk,
De szívünk szól, s elhomályosítja az eszünk.
Keressük a gondolatot, hogy mit mondunk ne fájjon,
De nem jutunk sokszor túl a puszta vágyon.
Összeroskadva tépelődünk, hogy jutottunk mi ide?
De nem jut erőnk - hiába akarnánk - semmire!

Soha véget nem érő költemény ... folytatás 3

Képtelenség e mai korban becsülettel jól élni!
Az állapotokat, melyben élünk, normálisnak vélni...
De kinek-kinek a lelke rajt, mit gondol helyesnek,
Észre sem veszik, de a legtöbben a pusztulásba mennek!
Ha figyelmezteted őket, oda sem figyelnek a szavadra!
Hagyjon ezzel - vágnak ingerülten a szavadba...
Nem készek, nem hajlandók tanulni, s életükön változtatni,
Nem lehet rájuk sem érvekkel, sem érzelmekkel hatni!

Hiába próbáljuk felnyitni szorosan csukott szemeiket,
Csak tovább botorkálnak, s gúnyolnak folyton minket.
Pedig világosan látható, világunk rendesen halódik,
Kivezető utat nem tud mutatni sem a baloldal, sem a jobbik.
Mert Téged, mennyei atyánk még csak figyelembe sem vesznek,
S csodálkoznak majd, ha ítéleted által hirtelen elvesznek.
Mert vészesen közeledik a leszámolásod órája,
S csalódik majd, ki hiába reményli, gondod lesz őrája.

Nem vagyunk méltók,hogy jóindulatodat kiérdemeljük,
Mert nem azt tesszük, amire Te kérsz, hogy tegyük!
Kevesen vállaltuk szolgálatodat az általad kitűzött úton,
Mégis sokkal több ember reményli, hogy paradicsomodba jusson.
Talán, ha úgy élnénk, mint ahogy Te előírtad nekünk,
Ki nem érdemelhető kedvességed - tán - meghosszabbítja éltünk.
Már világosan látható a szakadék, mely felé rohanunk,
Rajtunk múlik,  hogy a szakadék szélén végetér-e az utunk!

Soha véget nem érő költemény ... folytatás 2

Mint a tűz, úgy kezdett égni testemben a fájdalom...
El is hallgatott lelkemben minden dalom.
Csak a kín volt, mo uralkodott tagjaim felett,
Két lábam hirtelen, még járni is elfeledett.
Börtönbe zárt, letaglózott a kénytelen tétlenség,
Ilyen rosszat nem éreztem én soha még.
Csak feküdni, mikor pedig már kidobna az ágy,
S egyre nagyobb bennem a mozoghatnék vágy.

De lassan-lassan szűnni látszik a kín béklyója,
S az ember hajlamos azonnal meg is feledkezni róla.
Csak az a fránya érzés mégis vissza-visszatérhet,
S úton-útfélen a járdára ültethet le téged.
Tehetetlen nézel körül, tán valaki megszán,
De nekik csak egy idegen vagy, ki ül a járdán.
Nem érdekel senkit a másik kínja és bánata,
Attól félnek, őket - te is és - bárki bárhol bánthatja.

Miért lett világumk ilyen állatias és kegyetlen?
Miért nem bízhat meg az ember a másik emberben?
Mi készteti arra a sok bűnre és mocsokra?
Miért bánik gyermekével a szülő, mint egy mostoha?
Mi az, ami meggátol minket, hogy jót szóljunk egymásnak?
Mit remélünk, amiért a hátán taposunk a társunknak?
Vajon lesz még reménytelibb, boldogabb jövő egyszer?
S ha lesz, megérheti azt a mai konok ember?

Never-ending poem ... continued / Soha véget nem érő költemény ... folytatás

Talán furcsa, hogy e végtelen folyamba fogtam?
Hogy senki lévén mindannyiunk helyett aggódtam?
Válaszra itt nem lelhetsz, s én sem lelhetek soha,
Mondhatnánk sorsunk velünk miért ily mostoha?
Miért lett majd minden, mit tudnunk kell, jelképek mögé dugva?
Miért nem értjük, mit nékünk istenünk mond újra, meg újra?
Hát hit lenne az, ha mindenki rátalálna, s nem kellene keresni?
Ha értelmezése egyszerű, mit mond azonnal mindenki megérti?

Elmélkedni, kutatni, kitartást igényel! Ezt nem lehet másképp, csak hittel!
Felérni mindahhoz, mit istenünk kedvesen közöl velünk, ez érdekel!...
Olvasni szavát, szeretettel felfedezni értelmét, s aszerint folytatni életünk,
S továbbadni mit megtudunk, hát nincs is jobb annál, hogy élhetünk!
Ő mindannyiunkat kedvesen hívogat, szelíden kér, Tartsd meg szavam!...
De mindannyiunknak önmagának kell dönteni: Én ehhez tartom magam?
Miért van az, hogy kit szeretünk, azt bántjuk folyton?
Miért nem engedjük, hogy létünk békés mederben folyjon?

Mert bizony mindannyian egyre türelmetlenebbek leszünk,
Csak a gondjaink körül zakatol, mást nem is lát az eszünk!
Pedig milyen sok gyönyörű dolog vesz minket körbe...
De mi csak bámulunk, s bambulunk bele a tükörbe.
Nem törődünk azzal, mi hosszú távon javunkra válna,
Nem lényeg már gyermekkorunk oly sok szép álma!
Hiába harsogja teljes lényünk: Lassíts! Élj boldogabban!
Pillanatnyi vágyunk erősen gátol, s fejünk már-már felrobban...

Észre sem vesszük mi múlik el nyomtalan felettünk ezért,
Csak egyre ugrálunk, s nyújtózunk egy pillanatnyi élvezetért...
Lehetne másként is? Lehetne nyugodtan, békében élni?
A mostanit egy jobb és örök életre elcserélni?
Hol van a rég áhított békés, boldog újvilág eljövetele?
Meddig kell még kínlódni? Mikor hozakodnak elő vele?
Hiú remény, melyet emberekbe vetve csalódást hoz!
Csak mennyei atyánknál juthatunk el a célunkhoz!

Soha véget nem érő költemény ... (?)

Most, hogy ilyen sok ember bántja folyton a másikat,
Szenvtelen figyelve vergődésüket, kínjukat, s bajukat;
Szerteszét hordják ezen "sikereik" hírét kevélyen,
Szégyenkezve a tán még látszó falatnyi erényen.
Kínszenvedés e mai kor emberének lenni,
Hol hátrány, ha valaki igazán tud szeretni!
Hol a másik fején - hátán taposva törekednek előre,
Sóvárogva egy - csak nekik járó - szebb jövőre!

Azt kérded, mai világunk normális, vagy sem?
Válaszolni nem hivatott már szinte senki sem!
Hisz elmentek kik látták még azt a békebelit
A régi világot, mely a mégis ihleti a jelenlegit.
Normális-e, vagy sem, hogy úton-útfélen erőszakot látunk?
Bár magunkkal szemben mi mindig csak szeretetet várunk.
De nem engedünk a köröttünk hallható jó szónak,
Mit oly sokan, oly szívre hatóan nekünk szólnak.

Gonosz emberek közt bizony nehéz embernek maradni,
Nem hadakozni, nem rúgni, tépni, harapni!
Tűrni a rosszat, hisz majd istenünk megfizet,
Alázattal elfogadni, mit kapunk, és megtartani a hitet.
Mert ez lenne az ember legfőbb dolga a földön,
Hogy megérhesse, ide egy szebb, s jobb világ jöjjön!
Nem felelni rosszal a rosszért, mit mindig kapunk,
De hálát adni a kevés jóért, mit nap, nap után láthatunk!

folyt köv...