Bár már többször jeleztem, számat befogni mégsem tudom!
A tétlenséget, mit e világ rám erőltet, már nagyon unom.
Tett erős emberként napjaim mindig itthon töltöm,
Munkát nem lelek, akárhogy is erőlködöm.
E világnak nincs már rám szüksége, ezt én megértem,
De e világban élőknek jó hírt viszek értük, s értem...
Fagyos lelkeket olvasztani mindig olyan felemelő érzés,
De, hogy kérnek-e belőle, számunkra csak ez a kérdés.
Mégis reménykedve megyünk, hátha a következő ember,
Ki szomorúan réved távolba, s a mára már gondolni sem mer.
Talán meghallgat, s megérti amit számára felkínálunk,
Talán felderül arca, s rájön, mi vele együtt egy oldalon állunk!
Furcsa világunk egyre gyorsulóban hullik szét körülöttünk,
Furcsa, mert azt mondhatjuk: Mi még csak most jöttünk!
De hiába kiabálunk, hiába próbáljuk menteni, mi jó,
Teljes lelkünkkel érezzük, ezután jön csak az igazi ribillió!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése