IHLET

Sok minden kavarog fejemben, mégis üres vagyok!
Egy-egy félmondat felvillan, s egy pillanatig ragyog.
Nesztelenül tovatűnik, mintha soha nem lett volna,
Mintha hideg szél fújná és ezért lebegne tova.
Furcsa egy állapot, nem kívánom egy költőnek sem,
Hogy odabent tűzszünet, kongó szélcsend legyen!
Múzsám csókja pedig nem kerül el engem messzire,
Mintha erőfeszítésének folyton kárba kéne vesznie.
Oly régóta ad már nekem édes mézes ihletet,
Hogy néha már tán meg sem érzem, ha csókjával illetett!
Mégis soha nem múló emésztő, perzselő a tűz,
Mi mendegyre csak felé, karjai kozé s hozzá űz!
Gyermeki lélekkel közeledek, várakozással teli,
Hogy napjaim szebbé. boldogabbá hogyan teszi.
Bevallom, meg tud lepni még így, ennyi év után is,
Ahogyan a dolgokra kérleléssel, szép szóval rávisz.

Ó Istenem! Add, hogy még sok-sok évig lehessünk együtt!
Hogy dolgainkat kedvedre, immár közösen tegyük!
Beteg most nőm, s múzsám, szívemnek jobbik fele,
Hogy elválhatnak útjaink? Abba soha nem törődök bele!
Míg szívem bennem dobog, nekem mindig csak Ő kell!
Kérlek engedd, hogy együtt maradhassunk e nővel!