Zsákutca

Hát miért nem lesz már vége a gonoszságnak?
Az emberek egymásnak rosszat akarnak, de tőlük jót várnak!
Egymást túlharsogva, nevetve örülnek a másik bajának,
De ha róluk van szó, rögtön mennek egymás hajának!

Zsákutca, hát hogy lett ennyire kőszívű az ember?
Hogy lehet, már-már hogy sírni is alig mer?
Hogy tud oly sokat az igaz szeretetről beszélni?
Hogy lehet, hogy ezt nincs reménye sem megélni?
Feladta már, nem küzd és nem is harcol érte,
Nem érzi, hogy ezt egyszer, valaha is megérte!

Kudarcos, zsákutcába futott életeket él,
Szebb jövőt, békét, már régen nem is remél!
Egész nap csak a betevőért robotol serényen,
Fél, mert félti, hogy megélhet-e ily szerényen.
Kevés, mi neki jut a sokból, mit létrehozott,
S így nem gondol a kárra, mit a földön okozott!
Kimerült, végét járja minden, mi van köröttünk,
Látjuk, de nem értjük - még nem sikerült felnőnünk!

Zsákutca, de mégis menne tovább előre a megszokott úton,
Annál önfejűbb, mint hogy egyszer is megfordulni tudjon!
Pedig figyelmeztetik, folyton mondják: Ez veszélyes!
De a tudásra, s még inkább pénzre és hatalomra éhes!
Inkább oda se figyel a józan és megfontolt szavakra,
Tonnaszám önti szemetét a vízre, fákra, s talajra.

Veszélyes az út, nem is látja hol és merre fut,
Nem baj, hogy innen nincs már számára visszaút.
De több pénzt remél tőle, és hatalmat a tömegek felett,
Oly eszközökkel, melyek elpusztítják a földet és embert.
Mégsem áll le, mert kell neki, hiányzik amit nyerhet,
Elvéve tömegektől mindent, s adva helyébe terhet.
Mindent ellenőrizni és - ha lehet - irányítani kell!
Még ha el is veszik ezzel a lényeg, holttá lesz az ember.