IHLET

Sok minden kavarog fejemben, mégis üres vagyok!
Egy-egy félmondat felvillan, s egy pillanatig ragyog.
Nesztelenül tovatűnik, mintha soha nem lett volna,
Mintha hideg szél fújná és ezért lebegne tova.
Furcsa egy állapot, nem kívánom egy költőnek sem,
Hogy odabent tűzszünet, kongó szélcsend legyen!
Múzsám csókja pedig nem kerül el engem messzire,
Mintha erőfeszítésének folyton kárba kéne vesznie.
Oly régóta ad már nekem édes mézes ihletet,
Hogy néha már tán meg sem érzem, ha csókjával illetett!
Mégis soha nem múló emésztő, perzselő a tűz,
Mi mendegyre csak felé, karjai kozé s hozzá űz!
Gyermeki lélekkel közeledek, várakozással teli,
Hogy napjaim szebbé. boldogabbá hogyan teszi.
Bevallom, meg tud lepni még így, ennyi év után is,
Ahogyan a dolgokra kérleléssel, szép szóval rávisz.

Ó Istenem! Add, hogy még sok-sok évig lehessünk együtt!
Hogy dolgainkat kedvedre, immár közösen tegyük!
Beteg most nőm, s múzsám, szívemnek jobbik fele,
Hogy elválhatnak útjaink? Abba soha nem törődök bele!
Míg szívem bennem dobog, nekem mindig csak Ő kell!
Kérlek engedd, hogy együtt maradhassunk e nővel!

Ne keseregj...

Ne keseregj, ha nem sikerül valami rögtön!
Sok mindent elszúrunk még itt a földön!
Ne keseregj, ha kicsit távol van tőled, kit szeretsz,
Bízz, s meglátod, ha vársz, még jobb ember is lehetsz!
Ne keseregj, ha utad félresikerül, s eltévedsz!
Újra láthatod célod, ha leülsz, s a jövőbe révedsz!
Ne keseregj, ha sokáig csak áltattad magadat!
Fel a fejjel! A kudarc tartást és erőt adhat!

Nincs visszaút!

Valamikor egyszer, réges-régen, vagy messze a távoli jövőben...
Az emberek közt békesség volt és most is az van születőben.
Óriás családunk visszakapja, mit botor módon egyszer már elhajított,
A jó lelkiismeretet és hozzá a vég nélküli békés jómódot.
Nem is kerülne az senkinek olyan nagyon sokba,
Csak szeretetbe, tanulásba és néhány jókor kimondott szóba.
De lám, nem kérnek belőle még ilyen "olcsón" sem,
Inkább kell nekik a sok pénz és vele együtt a félelem!

Vak-süket nemzedék, mely körülvesz mindenhol bennünket,
És megkérdőjelezik folyton-folyvást az éleselméjűségünket.
Gondoljátok meg, hogy mindegyre csak a vagyonért futkostok!
Nézzétek, merre, s hová is vezetnek girbegurba útjaitok!
Eljuttok-e valaha a várt s kívánt biztonságos révbe?
Nem lesz-e csalódás a részetek végre a révbe érve?
Látni fogjátok-e, hogyan tűnik tova csalóka álmotok?
Egyszerre hirtelen egy ismeretlen helyzetben kell majd állnotok?

Mindez megtörténik nap, mint nap a mai földünkön!
Tapasztalhattuk már oly sokan a saját bőrünkön.
Mindaz, mit e világ a szemünk elé tár csak ál cél,
Keserű élményekkel, melyeket az ember általuk átél.
A gazdagság, bár oltalom, de elillanhat hamar,
A hírnév, s hatalom, csak ellenszenvet kavar.
A bölcsesség, mit az emberek egymástól szereznek,
Mindeddig mindig csak zsákutcába vezettek.

Végleg elmerülünk? Eltűnünk a feledés homályában?
Mi végre hajtottunk akkor az emberek nagy csordájában?
Miért nem állunk az egyedüli örökkévaló és jó útra?
Miért hagyjuk, hogy jövőnket most - direkt dobjuk a sutba?
Ha a hívó, szinte már könyörgő szelíd szóra sem figyelünk,
Nincs visszaút, hisz nem tanultuk meg, mit Istenünk mond nekünk!
Nincs visszaút, ha egymást nem szeretettel szolgáljuk ingyen!
Nincs visszaút, mert önzetlenség nélkül bizony örök élet nincsen!

Mindenki költő

Mindenkiben ott rejlik valahol egy költő.
Egyik egy verses, másik emberöltőt betöltő.
Így hát mindannyiunknak meg van a képzete a jó versről,
De hogy maradandó-e, az majd évek múltán eldől.

Ne szégyelld hát, mit alkottál magadban,
Papírra vesd, írd le, hogy olvashassák sokan!
Egy négysorost? Hosszabbat? Mit számít az?
Ha szíved érzését tartalmazza, akkor értéke igaz!

Lehet, csak egy-két olvasója lesz, nem baj!
Nem élhet meg belőle minden búskomor és duhaj!
De az a kevés is igazi gyöngyszem lehet,
Megvigasztalhat néhány szívet, s lelket!

Szilaj

Szilaj, "kis kutyánk" - szeretünk mi téged.
Szilaj ugyan a neved, de szemed csak úgy "béget".
TE agarak réme, te - lusta egy disznó vagy,
Létezésed bennünk mély nyomokat hagy!
Megöregedtél, átéltél velünk sok rosszat és jót,
Nem találhatunk sokáig hozzád méltót...

Hű kutya szemed sokszor kérdőn néz ránk,
Ha tehetnénk, neked még sok-sok évet adnánk.
Mozgásod lassul, egyre bizonytalanabb,
Betegeskedsz, de nekünk nem lehetnél agarabb.
Együtt lettünk sajnos veled mi is idősebbek,
Utánad talán nem is szeretnék már másik ebet.

Szómenés

Csak sorjáznak, egymás után ötlenek fel és szinte azonnal el is hullnak a gondolatok a fejemben. Nem tudom, hogy miért is írom ezeket a verseket ide, de írnom kell!

Nincs mentség számomra, ha nem teszem és valakit pont emiatt nem találunk meg... Valamiért csak elkezdtem és - bár megírtam, hogy abbahagyom - mégis folytatom. Valami kényszerít rá!

Ha olvasod a blog bejegyzéseit, kérlek, figyelj is, mert komoly a veszély, melyről írok!

Talán hallottad a 2012.12.21-ével kapcsolatos jóslatokat... Mi mondtuk mindenkinek, hogy akkor nem lehet, mert abban az esetben nem lenne igaz az ihletett szó! Márpedig eddig minden, amit leírtak benne folyamatosan beteljesült és most is teljesedik. Ezt már nem csak mi mondjuk, mert aki nem vak, az össze tudja rakni a darabokat, mintegy puzzle-t.

És Jézus mondta, hogy azt a napot és órát senki sem tudja, még Ő sem! (Máté 24:36) - akkor a Maják honnan tudták volna? A számításaik általában meglehetősen pontosak, de nem e világ pusztulásának dátumával kapcsolatban! Itt egy kicsit már tévedtek, mert ezt csak a Teremtőnk tudta volna megmondani előre (Neki viszont nem állt volna "érdekében" ezt bárkinek is elárulni).

Mint mondtam, a veszély véresen komoly. A kitűzött nap egyre közeledik és még a hű szolgák sem tudják, mikorra várják (Máté 24:44). Ha tudnák, akkor jogosan lehetne őket azzal vádolni, hogy érdekből szolgának, mert jutalom volt számukra kitűzve és nem azért, mert szeretik istenüket, Jehovát.

Tehát a te életed is veszélyben forog, akár hiszed, akár nem! Ha egy kissé idősebb vagy már, akkor tapasztaltad, hogy rendkívül fel van gyorsulva a világ. 20-30 évvel ezelőtt is azt mondtuk, hogy kész rohanás az élet, de azt össze sem lehet hasonlítani a mai felbolydult világgal. Az emberek csak a pénz után szaladnak, nem állnak meg egy pillanatra sem, nem fújják ki magukat és nem gondolnak bele, hova is vezet mindez. Hogyisne! Akkor lecsúszhatnak egy zsíros megrendelésről, egy jól jövedelmező állásról, egy szerencsés helyzetről.... stb.

Vajon miért nem hajlandóak erre?

Gondoljunk csak arra az időre, amikor Jeruzsálem elpusztult!

Egy olyan országban éltek az emberek, melynek birtokában volt az akkor már meglévő szent iratok gyűjteménye, ahol tudtak azokról a tettekről, melyeket az ország népe érdekében tett isten. Mégis Jeremiás leírásából megtudjuk, mit mondtak neki a kortársai, annak ellenére, hogy látták beteljesedni azokat a próféciákat, melyeket mondott (Jeremiás 44:16 - "nem hallgatunk rád"). Éppen úgy e mai nemzedék sem lát és nem hall, mert nem akarnak látni és hallani!

Miért is? - már kérdeztem az előbb, de kellett a válaszhoz egy kis történelmi kitérő, egy hasonló helyzetből...

Hisz akkor el kéne ismerniük, hogy azok az életutak, melyeket eddig követtek, helytelenek és változtatniuk kell! Akkor el kéne ismerniük, hogy tetteikért számadással is tartoznak! Ezt viszont nem akarják!

Ám bármit is akarnak, a számadás napja közeleg és rettentően gyorsan fog lecsapni. Még azok számára is, akik jártasak az írásokban. Nem érdekes, hogy ki mit akar most! Az számít, hogy teremtőnk mit szándékozik tenni, hogy ítél meg minket egyénenként külön-külön. A számadás napja el fog jönni!

Végtére, ennek a gonosz világnak már betelt az ideje és csak az agónia hossza kérdéses, mert azt minden ember, aki nyitott szemmel jár, látja, hogy ez itt csak agónia... Nincs kiút!

Mond, mire vársz?

Ha jön a próba s te elbuksz. Mond mire vársz?
Ha nem állsz ellen a kísértésnek, mond mire vársz?
Ha bolondul teszed, mit szemed kíván, mond mire vársz?
Ha mondod, mit kell tenni, mond, te mire vársz?

Hisz tudod, hogy lassan eljön az idő, mit hirdetsz,
Beteljesül az összes jóslat, kibúvó ott már nem lesz!
Kétszívüséget el nem fogadnak, nem hisznek hazug szónak,
Akkor te is része leszel a sok millió elpusztulónak.

Most kell megerősödnöd, mond mire vársz?
Most kell szeretetben nőnöd, mond, mire vársz?
Most kéne szólnod a szót, mit szádba adtak, mire vársz?
Most kéne elhagynod a rosszat. Mit érzel - mit kívánsz?

Ez csak látszólag szilárd világ, mely a pusztulásba rohan,
Régóta olvassuk, mind le van írva a Szent Szóban!
Kétség sem férhet hozzá, hol tartunk az idő folyamán,
Tedd, amit tőled is kér Jehova, s akkor megoltalmaz talán.

ékkörö-nökkörö

Ha kérdik, mit mondasz? Mindörökké hűnek lenni?
Ha hívnak, mire vársz? Nincs kedved indok nélkül odamenni?
Ha várnak, mit érzel? Vég nélküli öröm hat át?
Ha szeretnek, mit végzel? Szerelmed örök akaratát?
Mennyi számodra az élet? Örökkön-örökké?
A szeretetet mond, meddig érzed? Örökkön-örökké?

Örökkön-örökké! Ez egy magasztos életcél!
Örökkön-örökké! Azt jelenti, az embernek van, miért él!
Örökkön-örökké - sokan fogadják meg s végül célt tévesztenek,
Örökkön-örökké - de kik elbuknak, vele mindent el is vesztenek!
De az örökkön-örökké bizony nagy felelősséget is jelent!
De az örökkön-örökké megszépítheti számodra az életet!

Nehéz napok...

Valaki nagyon nehéz helyzetben van most, akit szeretek.
Valaki nem élvezi egyáltalán a most élt földi életet.
Valakit hiába próbálok minduntalan felvidítani,
Valakiben akaratom ellenére csak a dühöt tudom szítani.

Pedig azt valljuk egymás felé, hogy 'Szeretlek"!
Pedig tudom nélküle teljes életet én sem élhetek!
Pedig csak azt a mosolygós lányt szeretném újra látni!
Pedig csak vele együtt óhajtom az új világot várni!

De érzem én, hogy legbelül őszintén szeret még,
De értem, hogy miért nem látja e mai élet értelmét.
De mégis kérem, ne add fel, már nem kell sokat várni,
De mégis oly nehéz a szenvedését nap, mint nap látni!

Tudom, hogy kis idő még, s már senki el nem választ soha,
Tudom, hogy ott csak igaz társ lesz, elpusztul, ki mostoha!
Tudom, hogy a végén minden, de minden sokkal szebb lesz,
Tudom, hogy nekem ott is csak Te, mindig Te kellesz!

Ember-halászat

Bár már többször jeleztem, számat befogni mégsem tudom!
A tétlenséget, mit e világ rám erőltet, már nagyon unom.
Tett erős emberként napjaim mindig itthon töltöm,
Munkát nem lelek, akárhogy is erőlködöm.

E világnak nincs már rám szüksége, ezt én megértem,
De e világban élőknek jó hírt viszek értük, s értem...
Fagyos lelkeket olvasztani mindig olyan felemelő érzés,
De, hogy kérnek-e belőle, számunkra csak ez a kérdés.

Mégis reménykedve megyünk, hátha a következő ember,
Ki szomorúan réved távolba, s a mára már gondolni sem mer.
Talán meghallgat, s megérti amit számára felkínálunk,
Talán felderül arca, s rájön, mi vele együtt egy oldalon állunk!

Furcsa világunk egyre gyorsulóban hullik szét körülöttünk,
Furcsa, mert azt mondhatjuk: Mi még csak most jöttünk!
De hiába kiabálunk, hiába próbáljuk menteni, mi jó,
Teljes lelkünkkel érezzük, ezután jön csak az igazi ribillió!

Halódunk

Fejlett világban élünk! - mondják oly sokan,
Nem látva irányát, tolják szekerét "boldogan".
Saját akaratukból, sietve lökik a mélységbe.
Ujjongva nézik, mint rántja őket is a vesztükbe.
Élvezik a sebességét, nézik hogy gyorsul,
Nem látják be - jön a csatt - s nem élhetik túl!
Hiába szólongatjuk őket, rázzuk - Ébredjetek!
Szálljatok ki, hogy továbbra is élhessetek!
Szemük jól bekötve immár, fülükbe füldugót tesznek,
Mondják, mit tanultak! Nem hisznek a szónak, s a szemnek!
Önként mennek a halálba, hiába minden erőfeszítés,
Önmaguk ellenére, itt már minden szó kevés!

Zsákutca

Hát miért nem lesz már vége a gonoszságnak?
Az emberek egymásnak rosszat akarnak, de tőlük jót várnak!
Egymást túlharsogva, nevetve örülnek a másik bajának,
De ha róluk van szó, rögtön mennek egymás hajának!

Zsákutca, hát hogy lett ennyire kőszívű az ember?
Hogy lehet, már-már hogy sírni is alig mer?
Hogy tud oly sokat az igaz szeretetről beszélni?
Hogy lehet, hogy ezt nincs reménye sem megélni?
Feladta már, nem küzd és nem is harcol érte,
Nem érzi, hogy ezt egyszer, valaha is megérte!

Kudarcos, zsákutcába futott életeket él,
Szebb jövőt, békét, már régen nem is remél!
Egész nap csak a betevőért robotol serényen,
Fél, mert félti, hogy megélhet-e ily szerényen.
Kevés, mi neki jut a sokból, mit létrehozott,
S így nem gondol a kárra, mit a földön okozott!
Kimerült, végét járja minden, mi van köröttünk,
Látjuk, de nem értjük - még nem sikerült felnőnünk!

Zsákutca, de mégis menne tovább előre a megszokott úton,
Annál önfejűbb, mint hogy egyszer is megfordulni tudjon!
Pedig figyelmeztetik, folyton mondják: Ez veszélyes!
De a tudásra, s még inkább pénzre és hatalomra éhes!
Inkább oda se figyel a józan és megfontolt szavakra,
Tonnaszám önti szemetét a vízre, fákra, s talajra.

Veszélyes az út, nem is látja hol és merre fut,
Nem baj, hogy innen nincs már számára visszaút.
De több pénzt remél tőle, és hatalmat a tömegek felett,
Oly eszközökkel, melyek elpusztítják a földet és embert.
Mégsem áll le, mert kell neki, hiányzik amit nyerhet,
Elvéve tömegektől mindent, s adva helyébe terhet.
Mindent ellenőrizni és - ha lehet - irányítani kell!
Még ha el is veszik ezzel a lényeg, holttá lesz az ember.