Te, ki a világ forgatagában szédülve remegtél, - nem is oly rég,
Hitted-e valaha csak gondolatban: Megállsz saját lábadon még?
Te, ki gügyögő mámorodban minduntalan elfeledted élted értelmét.
Ugrálsz, mint hal a parton, ki már nem leli e földön helyét.
Miért vonzanak a csillagok messze tűnő - szédítő mélyei?
S miért a nap, egyre inkább bőröddel acsarkodó fényei?
Téged, kit egykor nem lephetett meg, ha leégett volna a végtelen is?
Hát nem hallod a zenét, mely remeg, mert nem leli, kit esdve említ?
Szólj, kiabálj, ne csak tátogj, ha máshoz is volna kedved!
De elérheted-e valaha, mit az ember a földön elérhet?
Te, kivel pironkodva példálóztak, s kit szédítve emelt a lágy szellő,
Megállítanád már a múló perceket, de egyszer minden gyerek felnő!
Hát beszélhetsz akkor bármit,
Ott, már nem az erő számít!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése