Te, ki a világ forgatagában szédülve remegtél, - nem is olyan rég,
Hitted-e valaha, csak gondolatban, hogy megállsz saját lábadon még?
Te, ki gügyögő mámorodban elfeledted életed értelmét?
Csak ugrálsz, mint haldokló az ágyban, ki már nem leli földön helyét.
Mert vonzanak a csillagok szédítő mélyei.
S a nap egyre acsarkodó fényei.
Téged, kit soha nem lepett meg, ha leégett volna a végtelen is?
Hát nem hallod a zenét, mely remeg, mert nem találja azt, kit említ?
Szólj, ne csak tátogj, ha máshoz is volna kedved!
De elérheted-e azt valaha, mit ember a földön elérhet?
Te, kivel pironkodva dobálóztak, s kit szédítve emelt a zuhanó szellő?
Beszélhetsz most már bármit, egyszer minden gyerek felnő!
S ott, már nem az erő számít!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése