IHLET

Sok minden kavarog fejemben, mégis üres vagyok!
Egy-egy félmondat felvillan, s egy pillanatig ragyog.
Nesztelenül tovatűnik, mintha soha nem lett volna,
Mintha hideg szél fújná és ezért lebegne tova.
Furcsa egy állapot, nem kívánom egy költőnek sem,
Hogy odabent tűzszünet, kongó szélcsend legyen!
Múzsám csókja pedig nem kerül el engem messzire,
Mintha erőfeszítésének folyton kárba kéne vesznie.
Oly régóta ad már nekem édes mézes ihletet,
Hogy néha már tán meg sem érzem, ha csókjával illetett!
Mégis soha nem múló emésztő, perzselő a tűz,
Mi mendegyre csak felé, karjai kozé s hozzá űz!
Gyermeki lélekkel közeledek, várakozással teli,
Hogy napjaim szebbé. boldogabbá hogyan teszi.
Bevallom, meg tud lepni még így, ennyi év után is,
Ahogyan a dolgokra kérleléssel, szép szóval rávisz.

Ó Istenem! Add, hogy még sok-sok évig lehessünk együtt!
Hogy dolgainkat kedvedre, immár közösen tegyük!
Beteg most nőm, s múzsám, szívemnek jobbik fele,
Hogy elválhatnak útjaink? Abba soha nem törődök bele!
Míg szívem bennem dobog, nekem mindig csak Ő kell!
Kérlek engedd, hogy együtt maradhassunk e nővel!

Ne keseregj...

Ne keseregj, ha nem sikerül valami rögtön!
Sok mindent elszúrunk még itt a földön!
Ne keseregj, ha kicsit távol van tőled, kit szeretsz,
Bízz, s meglátod, ha vársz, még jobb ember is lehetsz!
Ne keseregj, ha utad félresikerül, s eltévedsz!
Újra láthatod célod, ha leülsz, s a jövőbe révedsz!
Ne keseregj, ha sokáig csak áltattad magadat!
Fel a fejjel! A kudarc tartást és erőt adhat!

Nincs visszaút!

Valamikor egyszer, réges-régen, vagy messze a távoli jövőben...
Az emberek közt békesség volt és most is az van születőben.
Óriás családunk visszakapja, mit botor módon egyszer már elhajított,
A jó lelkiismeretet és hozzá a vég nélküli békés jómódot.
Nem is kerülne az senkinek olyan nagyon sokba,
Csak szeretetbe, tanulásba és néhány jókor kimondott szóba.
De lám, nem kérnek belőle még ilyen "olcsón" sem,
Inkább kell nekik a sok pénz és vele együtt a félelem!

Vak-süket nemzedék, mely körülvesz mindenhol bennünket,
És megkérdőjelezik folyton-folyvást az éleselméjűségünket.
Gondoljátok meg, hogy mindegyre csak a vagyonért futkostok!
Nézzétek, merre, s hová is vezetnek girbegurba útjaitok!
Eljuttok-e valaha a várt s kívánt biztonságos révbe?
Nem lesz-e csalódás a részetek végre a révbe érve?
Látni fogjátok-e, hogyan tűnik tova csalóka álmotok?
Egyszerre hirtelen egy ismeretlen helyzetben kell majd állnotok?

Mindez megtörténik nap, mint nap a mai földünkön!
Tapasztalhattuk már oly sokan a saját bőrünkön.
Mindaz, mit e világ a szemünk elé tár csak ál cél,
Keserű élményekkel, melyeket az ember általuk átél.
A gazdagság, bár oltalom, de elillanhat hamar,
A hírnév, s hatalom, csak ellenszenvet kavar.
A bölcsesség, mit az emberek egymástól szereznek,
Mindeddig mindig csak zsákutcába vezettek.

Végleg elmerülünk? Eltűnünk a feledés homályában?
Mi végre hajtottunk akkor az emberek nagy csordájában?
Miért nem állunk az egyedüli örökkévaló és jó útra?
Miért hagyjuk, hogy jövőnket most - direkt dobjuk a sutba?
Ha a hívó, szinte már könyörgő szelíd szóra sem figyelünk,
Nincs visszaút, hisz nem tanultuk meg, mit Istenünk mond nekünk!
Nincs visszaút, ha egymást nem szeretettel szolgáljuk ingyen!
Nincs visszaút, mert önzetlenség nélkül bizony örök élet nincsen!

Mindenki költő

Mindenkiben ott rejlik valahol egy költő.
Egyik egy verses, másik emberöltőt betöltő.
Így hát mindannyiunknak meg van a képzete a jó versről,
De hogy maradandó-e, az majd évek múltán eldől.

Ne szégyelld hát, mit alkottál magadban,
Papírra vesd, írd le, hogy olvashassák sokan!
Egy négysorost? Hosszabbat? Mit számít az?
Ha szíved érzését tartalmazza, akkor értéke igaz!

Lehet, csak egy-két olvasója lesz, nem baj!
Nem élhet meg belőle minden búskomor és duhaj!
De az a kevés is igazi gyöngyszem lehet,
Megvigasztalhat néhány szívet, s lelket!

Szilaj

Szilaj, "kis kutyánk" - szeretünk mi téged.
Szilaj ugyan a neved, de szemed csak úgy "béget".
TE agarak réme, te - lusta egy disznó vagy,
Létezésed bennünk mély nyomokat hagy!
Megöregedtél, átéltél velünk sok rosszat és jót,
Nem találhatunk sokáig hozzád méltót...

Hű kutya szemed sokszor kérdőn néz ránk,
Ha tehetnénk, neked még sok-sok évet adnánk.
Mozgásod lassul, egyre bizonytalanabb,
Betegeskedsz, de nekünk nem lehetnél agarabb.
Együtt lettünk sajnos veled mi is idősebbek,
Utánad talán nem is szeretnék már másik ebet.

Szómenés

Csak sorjáznak, egymás után ötlenek fel és szinte azonnal el is hullnak a gondolatok a fejemben. Nem tudom, hogy miért is írom ezeket a verseket ide, de írnom kell!

Nincs mentség számomra, ha nem teszem és valakit pont emiatt nem találunk meg... Valamiért csak elkezdtem és - bár megírtam, hogy abbahagyom - mégis folytatom. Valami kényszerít rá!

Ha olvasod a blog bejegyzéseit, kérlek, figyelj is, mert komoly a veszély, melyről írok!

Talán hallottad a 2012.12.21-ével kapcsolatos jóslatokat... Mi mondtuk mindenkinek, hogy akkor nem lehet, mert abban az esetben nem lenne igaz az ihletett szó! Márpedig eddig minden, amit leírtak benne folyamatosan beteljesült és most is teljesedik. Ezt már nem csak mi mondjuk, mert aki nem vak, az össze tudja rakni a darabokat, mintegy puzzle-t.

És Jézus mondta, hogy azt a napot és órát senki sem tudja, még Ő sem! (Máté 24:36) - akkor a Maják honnan tudták volna? A számításaik általában meglehetősen pontosak, de nem e világ pusztulásának dátumával kapcsolatban! Itt egy kicsit már tévedtek, mert ezt csak a Teremtőnk tudta volna megmondani előre (Neki viszont nem állt volna "érdekében" ezt bárkinek is elárulni).

Mint mondtam, a veszély véresen komoly. A kitűzött nap egyre közeledik és még a hű szolgák sem tudják, mikorra várják (Máté 24:44). Ha tudnák, akkor jogosan lehetne őket azzal vádolni, hogy érdekből szolgának, mert jutalom volt számukra kitűzve és nem azért, mert szeretik istenüket, Jehovát.

Tehát a te életed is veszélyben forog, akár hiszed, akár nem! Ha egy kissé idősebb vagy már, akkor tapasztaltad, hogy rendkívül fel van gyorsulva a világ. 20-30 évvel ezelőtt is azt mondtuk, hogy kész rohanás az élet, de azt össze sem lehet hasonlítani a mai felbolydult világgal. Az emberek csak a pénz után szaladnak, nem állnak meg egy pillanatra sem, nem fújják ki magukat és nem gondolnak bele, hova is vezet mindez. Hogyisne! Akkor lecsúszhatnak egy zsíros megrendelésről, egy jól jövedelmező állásról, egy szerencsés helyzetről.... stb.

Vajon miért nem hajlandóak erre?

Gondoljunk csak arra az időre, amikor Jeruzsálem elpusztult!

Egy olyan országban éltek az emberek, melynek birtokában volt az akkor már meglévő szent iratok gyűjteménye, ahol tudtak azokról a tettekről, melyeket az ország népe érdekében tett isten. Mégis Jeremiás leírásából megtudjuk, mit mondtak neki a kortársai, annak ellenére, hogy látták beteljesedni azokat a próféciákat, melyeket mondott (Jeremiás 44:16 - "nem hallgatunk rád"). Éppen úgy e mai nemzedék sem lát és nem hall, mert nem akarnak látni és hallani!

Miért is? - már kérdeztem az előbb, de kellett a válaszhoz egy kis történelmi kitérő, egy hasonló helyzetből...

Hisz akkor el kéne ismerniük, hogy azok az életutak, melyeket eddig követtek, helytelenek és változtatniuk kell! Akkor el kéne ismerniük, hogy tetteikért számadással is tartoznak! Ezt viszont nem akarják!

Ám bármit is akarnak, a számadás napja közeleg és rettentően gyorsan fog lecsapni. Még azok számára is, akik jártasak az írásokban. Nem érdekes, hogy ki mit akar most! Az számít, hogy teremtőnk mit szándékozik tenni, hogy ítél meg minket egyénenként külön-külön. A számadás napja el fog jönni!

Végtére, ennek a gonosz világnak már betelt az ideje és csak az agónia hossza kérdéses, mert azt minden ember, aki nyitott szemmel jár, látja, hogy ez itt csak agónia... Nincs kiút!

Mond, mire vársz?

Ha jön a próba s te elbuksz. Mond mire vársz?
Ha nem állsz ellen a kísértésnek, mond mire vársz?
Ha bolondul teszed, mit szemed kíván, mond mire vársz?
Ha mondod, mit kell tenni, mond, te mire vársz?

Hisz tudod, hogy lassan eljön az idő, mit hirdetsz,
Beteljesül az összes jóslat, kibúvó ott már nem lesz!
Kétszívüséget el nem fogadnak, nem hisznek hazug szónak,
Akkor te is része leszel a sok millió elpusztulónak.

Most kell megerősödnöd, mond mire vársz?
Most kell szeretetben nőnöd, mond, mire vársz?
Most kéne szólnod a szót, mit szádba adtak, mire vársz?
Most kéne elhagynod a rosszat. Mit érzel - mit kívánsz?

Ez csak látszólag szilárd világ, mely a pusztulásba rohan,
Régóta olvassuk, mind le van írva a Szent Szóban!
Kétség sem férhet hozzá, hol tartunk az idő folyamán,
Tedd, amit tőled is kér Jehova, s akkor megoltalmaz talán.

ékkörö-nökkörö

Ha kérdik, mit mondasz? Mindörökké hűnek lenni?
Ha hívnak, mire vársz? Nincs kedved indok nélkül odamenni?
Ha várnak, mit érzel? Vég nélküli öröm hat át?
Ha szeretnek, mit végzel? Szerelmed örök akaratát?
Mennyi számodra az élet? Örökkön-örökké?
A szeretetet mond, meddig érzed? Örökkön-örökké?

Örökkön-örökké! Ez egy magasztos életcél!
Örökkön-örökké! Azt jelenti, az embernek van, miért él!
Örökkön-örökké - sokan fogadják meg s végül célt tévesztenek,
Örökkön-örökké - de kik elbuknak, vele mindent el is vesztenek!
De az örökkön-örökké bizony nagy felelősséget is jelent!
De az örökkön-örökké megszépítheti számodra az életet!

Nehéz napok...

Valaki nagyon nehéz helyzetben van most, akit szeretek.
Valaki nem élvezi egyáltalán a most élt földi életet.
Valakit hiába próbálok minduntalan felvidítani,
Valakiben akaratom ellenére csak a dühöt tudom szítani.

Pedig azt valljuk egymás felé, hogy 'Szeretlek"!
Pedig tudom nélküle teljes életet én sem élhetek!
Pedig csak azt a mosolygós lányt szeretném újra látni!
Pedig csak vele együtt óhajtom az új világot várni!

De érzem én, hogy legbelül őszintén szeret még,
De értem, hogy miért nem látja e mai élet értelmét.
De mégis kérem, ne add fel, már nem kell sokat várni,
De mégis oly nehéz a szenvedését nap, mint nap látni!

Tudom, hogy kis idő még, s már senki el nem választ soha,
Tudom, hogy ott csak igaz társ lesz, elpusztul, ki mostoha!
Tudom, hogy a végén minden, de minden sokkal szebb lesz,
Tudom, hogy nekem ott is csak Te, mindig Te kellesz!

Ember-halászat

Bár már többször jeleztem, számat befogni mégsem tudom!
A tétlenséget, mit e világ rám erőltet, már nagyon unom.
Tett erős emberként napjaim mindig itthon töltöm,
Munkát nem lelek, akárhogy is erőlködöm.

E világnak nincs már rám szüksége, ezt én megértem,
De e világban élőknek jó hírt viszek értük, s értem...
Fagyos lelkeket olvasztani mindig olyan felemelő érzés,
De, hogy kérnek-e belőle, számunkra csak ez a kérdés.

Mégis reménykedve megyünk, hátha a következő ember,
Ki szomorúan réved távolba, s a mára már gondolni sem mer.
Talán meghallgat, s megérti amit számára felkínálunk,
Talán felderül arca, s rájön, mi vele együtt egy oldalon állunk!

Furcsa világunk egyre gyorsulóban hullik szét körülöttünk,
Furcsa, mert azt mondhatjuk: Mi még csak most jöttünk!
De hiába kiabálunk, hiába próbáljuk menteni, mi jó,
Teljes lelkünkkel érezzük, ezután jön csak az igazi ribillió!

Halódunk

Fejlett világban élünk! - mondják oly sokan,
Nem látva irányát, tolják szekerét "boldogan".
Saját akaratukból, sietve lökik a mélységbe.
Ujjongva nézik, mint rántja őket is a vesztükbe.
Élvezik a sebességét, nézik hogy gyorsul,
Nem látják be - jön a csatt - s nem élhetik túl!
Hiába szólongatjuk őket, rázzuk - Ébredjetek!
Szálljatok ki, hogy továbbra is élhessetek!
Szemük jól bekötve immár, fülükbe füldugót tesznek,
Mondják, mit tanultak! Nem hisznek a szónak, s a szemnek!
Önként mennek a halálba, hiába minden erőfeszítés,
Önmaguk ellenére, itt már minden szó kevés!

Zsákutca

Hát miért nem lesz már vége a gonoszságnak?
Az emberek egymásnak rosszat akarnak, de tőlük jót várnak!
Egymást túlharsogva, nevetve örülnek a másik bajának,
De ha róluk van szó, rögtön mennek egymás hajának!

Zsákutca, hát hogy lett ennyire kőszívű az ember?
Hogy lehet, már-már hogy sírni is alig mer?
Hogy tud oly sokat az igaz szeretetről beszélni?
Hogy lehet, hogy ezt nincs reménye sem megélni?
Feladta már, nem küzd és nem is harcol érte,
Nem érzi, hogy ezt egyszer, valaha is megérte!

Kudarcos, zsákutcába futott életeket él,
Szebb jövőt, békét, már régen nem is remél!
Egész nap csak a betevőért robotol serényen,
Fél, mert félti, hogy megélhet-e ily szerényen.
Kevés, mi neki jut a sokból, mit létrehozott,
S így nem gondol a kárra, mit a földön okozott!
Kimerült, végét járja minden, mi van köröttünk,
Látjuk, de nem értjük - még nem sikerült felnőnünk!

Zsákutca, de mégis menne tovább előre a megszokott úton,
Annál önfejűbb, mint hogy egyszer is megfordulni tudjon!
Pedig figyelmeztetik, folyton mondják: Ez veszélyes!
De a tudásra, s még inkább pénzre és hatalomra éhes!
Inkább oda se figyel a józan és megfontolt szavakra,
Tonnaszám önti szemetét a vízre, fákra, s talajra.

Veszélyes az út, nem is látja hol és merre fut,
Nem baj, hogy innen nincs már számára visszaút.
De több pénzt remél tőle, és hatalmat a tömegek felett,
Oly eszközökkel, melyek elpusztítják a földet és embert.
Mégsem áll le, mert kell neki, hiányzik amit nyerhet,
Elvéve tömegektől mindent, s adva helyébe terhet.
Mindent ellenőrizni és - ha lehet - irányítani kell!
Még ha el is veszik ezzel a lényeg, holttá lesz az ember.

Búcsú!

Mint azt már olyan sokszor mondtam, az idő lassan már lejár!
Épp ezért, mint hiábavaló tettet, immár befejezem a blog írását.

Búcsúzom tőletek, kik hébe-hóba bekukkantottatok, s talán tetszett is,
Hogy egy tanú még itt is meggyőzni akaró, felvilágosító verseket írt.

Nem próbálok már hatni rátok, nem fűzöm tovább a rímeket,
Hisz ki elhitte, talán megragadta - általuk is - az igazi életet...

Furcsa érzés így ismeretlenül is, de abbahagyni az írást,
Remélve, hogy néhányan elfogadtátok a meghívást...
Egy új, egy szebb és békésebb világban való életre,
Hová a belépőt nem nyerheti el neked senki más, csak Te!

Ím eljött az idő, hogy mindenki belássa, Jehova igenis uralkodik,
De az emberiség állapota eközben a földön látványosan romlik.
Mégsem okolható mindezért a teremtőnk, hisz Ő csak jót ad,
Teljesít most is minden, időszerű és akaratával egyező óhajt!

Én remélem, ott leszek abban az új világban, már látom alapját,
Melynek részét, a már most is akaratát cselekvő emberek adják.

Ezért hát a viszontlátásra! Nemsokára személyesen üdvözölhetlek.
Mert már tudják az igazságot mindazok, kik majd ott élhetnek!

Becsülettel ki kell tartani még e röpke pár pillanaton keresztül,
Míg e rút világunk széthullik, s emléke is messze repül.

Egy utolsó kísérlet...

Mint mondtam, kifogyok a szóból, hisz már olyan sokszor és oly sokat írtam nektek! Talán az észérveket egy kicsit jobban kedvelők számára ez a mostani poszt lesz inkább meggyőző erejű - talán...

A tudósok a földi életről mondják:

Ha csak egy kicsit közelebb lennénk a naphoz, már túl forró, ha csak egy kicsit távolabb, akkor meg túl hideg lenne az élethez.

Ha a földnek nem lenne pont ekkora és pont ilyen távol és pont ennyi idő alatt földet kerülő holdja, akkor a föld pályája túl hektikussá válna, így az időjárás is más lenne.

Ráadásul, ha a Hold nem lenne, akkor a föld mágneses mezeje sem védené ilyen intenzíven, vagy egyáltalán semennyire sem a földi életet (az általa keltett árapály erők tartják fenn a belső magban ezt a mező generáló mozgást).

Ha a naprendszernek nem lenne egy Jupiter nagyságú gázóriása, akkor sokkal több meteor és aszteroida találná el a belső bolygókat.

De menjünk csak egy kicsit parányok felé... tudjuk, hogy négy erő kölcsönhatása (gravitációs, elektromágneses nagy és kis magerő) tartja fenn az általunk ismert anyagszerkezetet. Ha csak az egyik egy elképzelhetetlenül kicsit erősebb, illetve gyengébb lenne, akkor mi most nem lennénk...

Aztán itt van az élet keletkezése - és itt már kissé nagyobb felkészültség kell, mint amit az átlagember magáénak tudhat, hát én is segédeszközhöz folyamodok, hogy ne mondjak olyat, ami félrevezető lenne!

Ha csak azt nézzük, hogy az élővilág sejtjeit felépítő 20 féle aminosav mind balra forgató és a jobbra forgató párjuk bár létezik, de egy élő sejtben sem fordul elő.

Ha az ennél nagyobb bonyolultságú DNS és RNS építőelemeit nézzük - a hisztonokat - akkor azt látjuk, hogy kifejlődésüket a tudósok már a valószínűtlenség kategóriájába sorolják, de amikor erre rávilágít valaki, azt a tudományos választ adják, hogy mégis léteznek, tehát meg kellett történnie... Tudni kell a hisztonokról, hogy nélkülük nincs protein szintézis, proteinek nélkül viszont nincsenek hisztonok. A genetikai kód eredete további megoldatlan probléma...

Ha nincsenek hisztonok, nincs DNS, ha nincs DNS, nincs genetikai kód, ha nincs genetikai kód, akkor nincs szaporodás - szaporodás nélkül viszont nincs természetes kiválasztódás... mi volt hát előbb? Egy csapásra a semmiből mindez előállt?

És akkor még nem is beszéltünk az "egyszerű" sejt felépítéséről és fantasztikus bonyolultságáról, melyet a tudósok csak manapság kezdenek igazán felderíteni...

Beláthatjuk, hogy már e pár példa is világosan mutatja, hogy a véletlennek és a természetnek igenis erősen gondolkodnia kellett, hogy mindez ilyen szép rendben előálljon a semmiből!

Ha viszont a Bibliához fordulunk, azt látjuk, hogy már a kezdet kezdetén leírták mindazt a folyamatot egy pásztor megértési szintjén, ami mindezt a fantasztikus világot létrehozta:


(1Mózes 1:1, 2)
1 Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.
2 A föld ekkor még kietlen és puszta volt, és sötétség volt a mély vizek színén. És Isten tevékeny ereje lebegett a vizek felett. . .

Milyen érdekes, a nagy bumm után megteremtette a földet... hány nap, óra és perc alatt? Arról csak halovány sejtéseink vannak, de ez évmilliárdokat vett igénybe...

Azt, hogy a Biblia ezek után napokról beszél, nem kell 24 órás időtartamoknak tekinteni, hisz:

(Zsoltárok 90:4)  4 Mert ezer esztendő annyi a te szemedben, mint a tegnapi nap, mely elmúlt, És mint az éjjeli őrszolgálat.

Tehát ezer esztendő -> egy nap -> egy éjjeli őrjárat... valószínűleg azt mutatja a vers, hogy a végtelen életű létformáknak, mint amilyen maga a teremtő is, nincs olyan korlátozott szemléletmódja a napokról, mint nekünk.

Így hát a további hat nap akár évmilliárdokig is eltarthatott - mint ahogy azt egyikről - másikról a tudomány már bizonyította is. A sorrend viszont meglepően  helyes!

És nemsokára maga Jehova fogja bizonyítani minden szavának igaz voltát. Az idő sürget! Még talán van idő megtérni!

Én többet nem fogok már ilyen eszmefuttatásokat közreadni ezen az oldalon! Ha valaki tiszta szívvel olvassa és elgondolkodik a valóság tartamán, szívesen várjuk soraink közé...

Prológus

Nincs már sok mondandóm, mert elmondtam, mi lényeg,
A te feladatod az, hogy azt a sok információt értsd meg!
Rakd össze, mint gyermek a puzzle-t, szép csendesen,
Hogy életednek örvendhess örökre, együtt velem.
Adj hálát Jehovának mindenért, mi jót tőle kaptál,
S örvendezz mindazon jón, mit Te másoknak adtál!

Nem hiszem, hogy te, ki olvasod verseim, tagadnád ŐT,
De imádni is igazsággal kell Jehovát, az igaz teremtőt!
Tudd meg, hogy nincs már idő az esélyeket latolgatni,
Vagy Sátánt szolgálod, vagy igyekszel Neki hálát adni!
Nincs más út, nincs másban igazi, s valós remény,
Csak Jehovával élheted túl, kapcsolatod vele főnyeremény!

Aztán, ha minden elcsendesült, s te még fenn vagy,
Tudd meg, örömöd határtalan lesz, mert életben hagy!
Végtelen boldogság, s felhőtlen öröm lesz osztályrészed,
Ahogy a megújuló földet, s életbe visszatérő szeretteid végignézed.
Gyere, fogjuk meg szorosan egymás kezét gondolatban,
S higgyünk abban a közelgő fergeteges ítéletnapban!

Nem kérek mást, csak vizsgáld meg, mit is tanít valójában a Biblia,
Egy embernek sem sikerült még ilyen erőteljes művet írnia!
Mert lapjain egy téma vezet keresztül, folyton egyre jobban kibontva,
A bűnért való váltság, s hogy eljön az a bizonyos ítéletóra!
De oly gondosan be lett csomagolva, hogy a megértést
Csak Jehova erejével érhetjük el, tőle várva a megfejtést.

A földi ember korlátai

Bár teremtőnk oly sokszor szólt a föld emberéhez,
Azt általában nem érdekelte, alkotója felőle mit érez.
Bár a teljes földet is a birtokába adta hálátlan teremtményének,
Kinek ajkát ezért, csak ritkán hagyta el az Őt dicsőítő ének.
Hát nosza rajta! Seregeljetek, s készüljetek a harcra!
Mert Jehova fia - atyja ítéletét bizony végrehajtja!
Tudjátok meg végre, hogy tényleg csak két út létezik,
S mindenki maga dönti el, léptei melyiken viszik!
Az arany középút csak az emberi elme gyenge vágyálma,
Ki azon jár, döntésképtelen! A többiek viszik őt a halálba!
A vihar, melyen ma látott világunk darabokra hull,
Gyorsan közelít, saját erejéből senki sem élheti túl!
Kigondolhatsz róla sokfélét, de mit Istenünk mond, az számít!
E világ fénye, látszólagos szilárd volta, sokakat elámít.
De nézd csak a felszín alatt tomboló dühöt, s kéjes önzést,
Egy békés világból nem vállalnák be a rájuk jutó önrészt!
Képtelenség kiegyezni a jóban velük, mert abból nincsen haszon!
Hiába veszik el mindez - jó előre megmondva - azon a szörnyű napon.
Csak értetlenül hallgatnak, értelmét fel sem foghatják,
Életüket tudatlanul bár, de e világ urának kezébe adták.
Nincs mentség! Tetteink hangosan beszélnek fontosabb céljainkról!
Bár titkolnánk, de Te Jehova mindet látod, tudjuk jól!
Mihaszna, csaló népség, de élni azt nagyon szeretne,
Anélkül, hogy a munkából most a részét kivegye!
Inkább vigasztalja magát filmekkel, történetekkel, hogy túl lehet élni,
S nem kell hozzá a teremtője kegyét és áldását kérni!

Bizony, elfeledi állandóan Babilont, Szodomát és Gomorrát,
Sokat fejlődtünk! - mondják, az emberiség megvívja ezt a harcát!
De a tűz ellen, mely a vizet is felnyalja, mivel harcolsz?
S a vízár is elsöpörhet, silány gátaiddal ellene hiába dacolsz!
Mit tehetsz, ha összezavarja újra nyelvedet, s nem értesz?
Hisz halló fül is kell az értelmes beszédhez!
Talán a seregben bízol? Mint a gulyát, úgy viszik levágásra!
Azon a napon nem támaszkodhatsz senki másra!
Hát ki ellen fordulsz, mikor felfogod, hogy vége?
Szüleid, s társaid ellen, vádolva, mert életét így élte?

Emlékezz! Jó előre meg lettek ezek már mondva nekünk,
Hogy teremtőnkre hallgatva élhessük le mostani életünk!
Ha nem tesszük, az nem lehet senki másnak a hibája,
Mi magunk visszük bőrünket Armageddon vágóhídjára!

Válassz!

Beleborzong az ember, ha igazán belegondol...
Vagy teszi, mit kérsz, vagy egyszerűen továbbrongyol.
Nem figyelve semmire, mi igazán fontos lenne számára,
Ítéletet véve fejére, s mázsás terheket a vállára.
Vajon csak önfejű, vagy egyszerűen nem érdekli,
Hogy életét valaha tán még örökké is élheti?
Vajh felméri-e, mit miért tett és fog tenni?
Vagy sorsáért a felelősséget mások vállára veti?
Pedig hidd el! Nem élhetsz, ha most nem élsz úgy,
Hogy azon a napon számot adni is nyugodtan tudj!

Mert a választás a Tied, senki más át nem vállalhatja!
Helyetted, rólad a választ igazán meg nem adhatja!

Az ember hajtóereje...

Talán te magad sem tudod, hogy hová tartasz!
Törtetsz előre, azt híve, hogy különben itt ragadsz.
Nem érdekel, másoknak ezzel mit is okozol,
Ha mindig egyre jobban élsz, neked csak az esik jól!

De valójában mi is az a bizonyos jobb élet?
Talán az, ha napjaidat mindig több és több pénzzel éled?
Vagy talán az egészség léted megelégedettségének kulcsa?
Nem érzed, hogy valami nincs rendjén, s ez az egész furcsa?

Vágyódsz egy nyugodtabb, rendezettebb élet után...
Mégis csak a pénzt hajtod, illúzióidat kergetve sután!
Mit ér a sok pénz, ha gyümölcsét élvezni időd nem marad?
Hisz a most már rögtön múlt, életünk gyorsan elszalad!

Talány

Talány, hogy mi vezeti az embert a rossz útra!
Talány, hogy miért nem lát a saját szemén túlra!
Talány, hogy sok "jó" ember között miért ilyen a világunk,
Talány, hogy ha már megmondták, miért nem tudjuk?

Mert Teremtőnk, Jehova világosan leíratta már jó régen.
Mert most egy gonosz erő uralkodik a teljes emberiségen.
Mert nem is akarják be- és meglátni az összefüggéseket.
Mert nem hiszik el: Létezhet isten, ki így szeret.

Ki gyengéden, óva int: Ezt, s ezt ne tegyétek!
Ki figyelmeztet: Ha ellenálltok, elvesztitek életeteket!
Ki bőkezűen megígéri: "Íme, mindent újjáteszek!"
Ki szeretőn megmondta nekünk kezdettől fogva a véget.

Mi mégis azt tesszük, ami szemeinek nem kellemes.
Mi nem hallgatunk rá, minket függetlenség jellemez!
Mi kérnénk az ígéreteiből, de ne adjunk érte semmit!
Mi - ha tehetnénk - hát össze is kötnénk istenünk kezeit.

De jó, hogy ennek ellenére kedvesen hív magához bennünket,
De jó, hogy a lehető legkevésbé nyirbálja függetlenségünket!
De jó, hogy mégis türelmesen kéri, hogy ŐT szívből szolgáljuk,
De jó, hogy tetteinkkel akarata teljesedését meg nem zavarhatjuk!

ÉLETCÉL...

Szívemben zeng egy számomra kedves dallam.
Nem harsányan, de nem is olyan halkan.
folyton arra figyelmeztet, hogy egy új világ jő!
Szolgálni kell Jehovát, számomra most ez a fő!


Mit tegyek Jó atyám? Helyzetem most oly bonyolult.
Esdve kérlek, adj tanácsot! Vedd el szemeim elől a bút!
Dalolva, önként ajánlkozom, de sok-sok akadályt látok,
Tétlenkedem, de félek, azt mondod majd, nem volt rá ok!


Maradj mellettem, s kérlek vezesd lépteim sorát!
Hogy megérhessem én is az emberi lét legvégső korát!
Komoly reménység, mely erőt is tud adni sok mindenre,
Hogy Teremtőjét dícsérje az ember egész élete!

Igen tudom, hogy nem ehhez voltatok hozzászoktatva. Manapság egy kicsit lanyhult a beírások sűrűsége itt.

De kérlek, értsetek meg, nem vagyok képes több erőt és időt rászánni, mert napi sok-sok órát kell robotolnom a betevő kevéske kis falatok előteremtéséért. Én vagyok érte felelőssé téve Teremtőnk előtt. Bár világunk ma nem eszerint van berendezve, hanem a női munka is szükségletté vált. Biztos, hogy ez nem helyes, bár sokan annak ítélik, de nem így lettünk megalkotva.

Akár kinevettek, akár nem, a felelősség a férfire lett ruházva. A feleség a segítője lett és nem a munkatársa. "Gazdasági szükségszerűség", mondják, de ez így egyáltalán nem igaz, mert ha szétnézünk, látnunk kell, hogy milliónyi férfi van munka nélkül, vagy olyan munkát köteles ellátni, mely jóval a képzettségi szintje alatt van. Ha hazaküldenénk a nőket (nem vagyok férfi soviniszta) a gyerekeket nevelni, és az otthoni teendőket ellátni, akkor ők is sokkal boldogabbak lennének. Gondoljunk csak bele, hogy mióta van ez a feszített életütem? Hát azóta álltak a nők is tömegesen munkába. Azóta esnek szét a családok - aminek valljuk meg őszintén pont a nők, a szeretett édesanyák lennének az összetartói, de most erre már nincs erejük, mert azt elszívja a munkahelyük. Nem akarom őket kalodába zárni, nem akarom arra sem kötelezni, hogy otthon üljenek. De nekünk kellene férfi társaim a családot, mint család fenntartóknak ellátni! No de félre a sehova sem vezető polemikus eszmefuttatással!

Nem érdekes, hogy mi van az én erőmmel, mert csak az számít, hogy teremtőnk mit akar és mit segít, hogy az akaratának cselekvésben a lehető legtöbbet tudjunk részt venni. Hát ezért óhajtok én is munkahelyet váltani, hogy több erőm maradjon és az időmmel is jobban tudjak gazdálkodni. Majd meglátjuk, mi lesz az eredmény a közeljövőben...

A változás igénye

Valami hajt, valami mást kell tenni, hogy élni bírjak!
Nehéz az élet a mai helyzetben, ki ezt nem látja az vak.
De érzem, hogy ez nem helyes, nem vagyunk elég kitartóak,
És tudom, hogy ez nem jó, ezért szükséges, hogy változtassak!

Lassan eljön az idő, hogy tudjam, merre kell lépni,
Jehovának tetsző, tevékenyebb - egyben nehezebb - életet élni.
Most nem vagyok elégedett azzal, mi körülöttem van,
Hangot is adok neki, de csak így, csak halkan.

Nem akarok én senkit sem megbántani érték ítéleteimmel,
De másra vágyok, mást tennék én teljes szívvel, nagyobb hévvel.
A szolgálat lételemem, mégsem tudok most részt venni benne,
Talán, ha egy jobb és rendezettebb munkahelyem lenne...

Igen, még nekem is igényem van a változtatásra,
Felesküdtem a szolgálatra és itt találtam sok barátra.
Hiányzik - tudom nem csak nekem - e szoros együttlét,
Mert ez adta eddigi életem szeretett lényegét.

De tudom, Jehova nem azt várja el tőlünk, amire most nem vagyunk képesek,
Ezért várok, s szép csendben másik állás után nézek.
Talán megérthető, hisz ez most kifáraszt, kiveszi az erőm,
S nem is boldog most velem az én szeretett nőm!

Miért kérded?

Miért kérded tőlem, hogy én mit akarok? Világos, hogy TÉGED!
Miért nem látod, hogy egész életemben csak te érted élek?
Mert tudod, egész életemben csak veled akartam lenni!
Mindig csak a jót - s mi neked a kedvedre való azt - tenni!
De sokszor gyenge voltam, mást tettem, mit megálmodtam,
S most ezért kettőnk között sokszor csak tiszta háborúság van!

Bár nem kívánom ezt - még az ellenségemnek sem,
Mégsem értem meg sokszor, mit kíván, mit vár el tőlem a kedvesem.
Elbeszélünk bizony egymás mellett, ebben az évek alatt nagyon jók lettünk,
S közben fut, rohan felettünk az idő, elenyészik közös életünk.ű
Fejemben - mily jó - látok egy békésebb, egy jobb világot,
Hol vita helyett megértés kapsz tőlem - és sok-sok virágot.

Mert megérdemled, tudom és érzem, még mindig szeretsz,
Csak a betegség csüggeszt, mellyel küzdelembe keveredsz.
Miért kérded, hogy én mit kívánok, mire vágyok?
Csak a jó szóra és megértésre, s forró csókjaidra várok.
Miért kérded, miért nem közeledsz hozzám akkor?
Mert elcsüggeszt, mikor hallom, mennyire meggyötör a kór.

Meglepődsz?

Gondoltad volna, hogy valaha TE is ide jutsz?
Hogy egyszer még saját életedért is versenyt futsz?
Ha hiszed - ha nem - most már veled is ez a helyzet,
Tetteid talán felmentenek, talán követelik fejedet.
Nincs kiút - neked is be kell állnod a futók hosszú sorába,
Akár változni akarsz, akár olyan vagy, ki beletörődik sorsába.
Tied a választás, de indítékaid és tetteid vádolnak, vagy védenek,
Te döntesz, a pusztításnak élsz, vagy átadod magadat az életnek!
Ki ezt a versenyt becsülettel végigfutja, az már mind győztes,
De hogy kitartasz, vagy bármikor, bárhol feladod - TE döntesz!
Mert ki más élhetné le az életedet TE helyetted?
Vagy indítékaid s tetteid kinek az álarca mögé helyezheted?
Teremtőnk - Jehova istenünk - Ki minden élő bírája,
Egyben a leplezetlen éleslátásnak is a királya!
Nosza rajta! Mutasd meg TE mit akarsz hát!
E gonosz világban - vigyázz! - nincs sok igaz barát!
Bár a tét nagy és sok-sok élet múlik rajta,
Az ember ma önfejű, s nem együttműködő fajta!
Jóságra jóval válaszolni - ma a gyengeség jelének tartják,
S magukat félelemből mindig szilárdnak, erősnek mutatják.
De a felszín alatt a legtöbben magányosak és igencsak félnek,
Bár ezt bevallani nem fogják, erről inkább nem is beszélnek.
Pedig igazán a jósághoz kell most a szokottnál is nagyobb erő,
Mellyel csak Teremtőnk támogatásával állhatunk elő!


...


Siess, mert az idő már számodra is rövidre van szabva,
Neked kell tenned, hogy börtönödből kijuthass a szabadba!

Egyszer...

Egyszer véget ér minden rossz, mit most magad körül látsz!
Egyszer nem azt kapod, mit megszokásból manapság vársz!
Egyszer meglepetésre mégis jót tapasztalsz, kellemeset, szépet,
Egyszer végleg megváltozik az általunk ma látott képlet.

Visszafordíthatatlanul, gyorsan közeleg a nap, melyen eltűnik,
Mai rút világunk - és még emlékeinkből is szép lassan kiveszik.
Senki sem hozhatja vissza, bár néhányan visszasírják majd,
Bizony el is veszítik ezért a lábuk alól a talajt.

Egyszer megérti mindenki, ki megéli azt a napot,
Egyszer felfogja, minden igaz, mit istenünk mondott!
Egyszer ráérez a jólét igazi - felejthetetlen ízére,
Egyszer - s mindenkorra visszaretten, ne legyen a halálnak kitéve!

Mert ki nem enged a szép szónak, annak nincs helye abban a világban!
Mert ott az ember Istenével, s az embertársaival is jóban van!
Mert nincs mit félteni a másiktól, mert neki is meg van mindene,
Mert megígérte Jehova - hát megad neki mindent az istene!

Egyszer már nem is emlékszel majd a mai rút világunkra,
Egyszer természetessé válik, hogy mindenki rátért a jó útra.
Egyszer azután már nyugodtan hajtod álomra a fejed,
Egyszerűen már biztos lehetsz benne, IGEN, neked itt a helyed!

Hazaérkeztél, nincs már benned semmi kétség,
Hazaértél, s lelkedet már nem nyomja semmi vétség,
Hazajutottál, mert igazán arra a világra lettünk teremtve,
Hazakerültél, s már élhetsz bele a végtelenbe!

Eljött az idő!

Eljött az idő - és a gondok egyre csak szépen sorjáznak...
Eljött az idő - kik viharával szembeszállnak, bizony ronggyá áznak!
Eljött az idő - hát hol találhatsz előle bizton menedéket?
Eljött az idő - mely apa, s fia közé is beveri az éket!

Mondd! Mire jó a pénzhajhászás, mire ez nagy rohanás?
Mondd! Nem kéne inkább egy kis pihenés és megnyugvás?
Mondd! Az életed - Te - miért éled? S miért épp így?
Mondd! Nem tanultad meg, hogy valamiben higgy?

Igen, eljött már az ideje a harsányan zengő szónak,
Mit szerte a világon Jehova szolgái egyre csak szólnak.
Eljött már az ideje, de nemsoká elhallgatnak isteni parancsra,
Eljött az idő, és mi régóta várunk már e dicsőséges napra.

Hát - ha Te nem érzed szükségét a változásnak, magadra vess!
Megnyugvást, oltalmat akkor bizony máshol keress!
Hát - nem érted, hogy nincs más lehetőség, nincs már kiút?
Megnyugvást csak az ad, ha hiszed és szolgálod a FIÚT!

Eljött az idő! A gondjaink lassacskán a múlté lesznek!
Eljött az idő, hogy kik szembeszállnak, azok el is vesszenek!
Eljött az idő! Világosan látszik már a kész menedék!
Eljött az idő, s apa a fiával együtt porszemnyi növendék.
 
Porszemek, hisz ily aprók vagyunk Teremtőnk kezében!
Porszemek, melyek mellette szeretnének maradni szépen.
Porszem, amely mégis nagyra lát, s égre tátja szemét, száját,
Porszem, aki nem látja át Mennyei Atyánk tökéletes logikáját!

Mert íme eljött már az idő, hogy beleborzongj Te is!
Felkészülten várod, hogy egy teljes világot végleg elveszíts?
Mert elérkezett, betelt az idő, mi e világra van szabva,
Felkészülten várod az új világot - Jehovával együtt haladva?

Haladunk a vég felé

Drága mennyei atyánk, Jehova istenünk,
Jól tudjuk, neked köszönhetjük földi életünk.
Bár e sátáni világ tagad és mindig ellenáll,
Látjuk, elindult a föld megtisztításának teve már.

Mi vagyunk a tanúi nagy ígéreteid teljesedésének,
Neked szól szánkból a szívünkből jövő ének.
Áldunk és szeretettel vetjük alá magunkat akaratodnak,
Előre látva már a világot, hol az ember szabadon alkothat.

Miközben az emberiség retteg a rá váró eseményektől,
Bár elkerülhetnék, nem akarnak hallani az igazság felől.
Mondjátok, miért vagytok ennyire megrögzötten önfejűek?
Mire jó, hogy továbbra is Sátánhoz maradtok hűek?

Hisz látjátok, világa csak a romlást mozdítja elő,
Ezért bukása - törvényszerűen - hamarosan eljő!
Recseg és ropog, minden eresztékében vészesen inog már,
Én legszívesebben - ha tehetném - már holnap kidobnám!

De látom, még sok ember várja megnyugtató válaszainkat,
Sokukra jóságod, szereteted - szelíd kérésed - velőig hat.
Még tanítani kell őket a Te utaidra drága atyánk, Jehova,
Szellemed erejével haladnak, Te vagy mindannyiunk mentora!

Értük vársz még, s hogy mi is elhagyjuk gyarló hibáinkat,
Kétségbe sem vonhatja senki, mindenek feletti igazságosságodat!
Drága mennyei atyánk, jóságos Jehova istenünk,
Neked köszönhetünk mindent, Te tartod fenn életünk!

Mit érnek javaink?

Sok pénzed van, sok aranyad? Gyűjtöttél magadnak sok javat?
Igazából mégis nincstelen vagy - mert mid van - mindet kaptad!
Csak bérlők vagyunk a föld felszínén, nem tulajdonosok,
Tetteinkről hamarosan Istenünk - akarjuk, vagy sem - ítélkezni fog!

Nézz körül! Mire mentünk e nagy önállóságunkkal?
Mit ér az élet, amit folyton a harc, a gyűlölet ural?
Hova vezetett e gyors technikai fejlődés - félek, hogy félre,
Nem mindig a megfelelően megválasztott emberek álltak az élre!

Ha meghalsz, ugyan elviheted-e, mit olyan nagy gonddal gyűjtöttél?
Élvezheted-e tovább a kényelmet, mire vagyonoddal szert tettél?
Ha csak ennyi lenne az élet, hát a tolvajt el miért ítéled?
Élni szeretne csak, úgy, ahogy életedet te is éled!

Mit érnek a javaink, ha még magunknak sem használunk velük?
És milliónyi embert fordítanak - már most is - ellenünk!
Mire jó a gazdagság, ha nem használ az emberiség javára?
Mert egy maroknyi csoport kerítette mára ezt a hatalmába!

De tudd meg, nemsokára nem így lesz a földön az élet,
Mert minden ember szolgálni fogja az egész közösséget!
Tiszta, rendezett környezetben gondtalanul lehetsz majd vidám,
S én is ott leszek, ha rólam úgy dönt majd Jehova, a bírám!

Térjetek észre!

Saját léted a tét, s most nem csak egy játékban!
Kaotikus világunk - láthatod - vesztébe rohan!
Önző emberek alkotják köröttünk a tömeget,
Érdekük a tiszta szeretetnek utat nem enged!

Hogy is lehetne boldogabba, szebbé szenvedő földünk?
Mikor nem dobjuk le a gyermekruhát, mit kinőttünk!
Még mindig csak saját jólétünk lebeg szemeink előtt,
Pedig jól látjuk, hogy ez az út már réges-rég bedőlt.

Furcsa csodabogár, ki más jólétét aktívan munkálja,
Nincs ki a négy kereke - mondják - hisz önző útjukat utálja!
Hiába tesz jót, róla nem így beszélnek egymás között,
Hiába mutat jó példát, mégis sokaknál falba ütközött.

Pedig a jövő a szeretet útját járók személyes birtoka,
Önző és gonosz ember semmiképp sem juthat be oda!
Hát Te, ki e szavakat most - tán elgondolkodva - olvasod,
Térj észre, gondold meg, Jehova követeit hogy fogadod!

Ők szelíden csak kérnek: Gyere Te is közénk boldogan!
Hogy jó atyánk életben tarthasson, s élhess Te is jogosan!
Már miért akarnál meghalni, ha jobb életed is lehetne?
S ehhez csak néhány órát kellene feláldoznod hetente.

Mi segítünk, hogy közelebb kerülhess alkotónkhoz,
S részesülhess mind ama áldásból, mit ez magával hoz.
Csak vesd alá magad ésszerű elvárásainak, törvényeinek,
Mert Ő szívesen, s bőkezűen ad majd életet mindenkinek.

Természetes...

Éjjeli fény világít a szobánkban, s ez természetes,
"Tiszta" vizet ihatunk, s ez bármikor lehetséges.
Bőséges ételkínálatból választhatunk, s ez nagyon jó,
Közben földünk komplett szemétlerakóhoz lesz hasonló!
Kizsigereljük, mit csak kölcsönbe kapott az ember,
S közben Teremtője szemébe nézni sem mer!
Legbelül tudja, érzi, hogy a gondok forrása ő saját maga,
De belegondolni sem mer - van anélkül is elég baja!
Hisz akkor minden tettünkért számot kéne adni,
S ki tudna saját szemében így igazságos maradni?
Márpedig, ha nincs az embernek kellő önbecsülése,
Milyen lenne járása - tettei, s lenne délceg ülése?
Megsemmisítő a tudat - nem felelünk meg a mércének,
Záporoznak bennünk a vádak, gyűlnek a rossz érzések.
Fordulj hát Teremtődhöz Te balga ember!
Kérd segítségét, s Ő bajodból biztosan kiemel!
Csak Ő tudja, mi a jó a mi számunkra,
A feltételeket is bizony, csak Ő szabhatja!
Hívd segítségül az Ő nagy Jehova nevét,
Fogadd el vezetését és fogd meg feléd nyújtott kezét!

Valaha

Valaha szeretted, ha szorosan hozzád bújtam,
Valaha élvezted, ha halkan a füledbe súgtam,
Valaha még te is szorosan magadhoz szorítottál,
Valaha az én kedves, szerelmetes feleségem voltál.

Mára e varázs kissé jócskán kifakulva - megkopott,
Mára már kezemet nem szerelmes rajongással fogod,
Mára már letisztult az érzés, mi köztünk máig feszül,
Mára már biztossá vált, sosem maradunk mi egyedül.

A harmad száz év, mi kettőnk felett oly gyorsan elrepült,
Ez a harmad száz év mindkettőnknek olyan sokba került,
Hogy elszállt már ifjúságunk ereje, múlékonyan szép nyara,
Hogy megérlelte a megértés nyugalmát az eltelt időnk hossza.

Valaha - olyan lehangoló ez a szó, hisz már elmúlt.
Valaha - mi vele tovatűnt, attól lehetsz igazán feldúlt.
Valaha - mégsem mondhatom, hogy soha többé!
Valaha - rajtunk múlik - tegyük sokkal fénylőbbé!

Mára már tudjuk, nincs más, ki társunk lehetne örökre,
Mára már nem oszlunk beosztottra és főnökre.
Mára már Mátraházai nászutunk csodás emlék,
Mára már kapcsolatunk hosszú-hosszú munkás termék.

Harminchárom év, elrepült gyorsan kéz a kézben,
Harminchárom év, eltörpül majd az öröklétben.
Harminchárom év, köszönöm, hogy velem maradtál,
Harminchárom év, oly jó, hogy magadból sokat adtál!

Valaha nem gondoltam bele, mit jelent: Örökké együtt, veled...
Valaha nem tudtam, mit jelent, hogy nekem adtad az életed.
Valaha nem értettem, ez számomra mennyi mindent is fog jelenteni,
Valaha nem akartam, a távoli jövőbe előre tekinteni.

Mára már arra gondolok, mily sok szép dolog várhat még ránk,
Mára már tudom, a legnagyobb érték számomra együtt töltött óránk.
Mára már értem, nekem csak Te létezel, mint nő és mint feleség,
Mára már akarom - örökké együtt - néhány év nekem nem elég!

Érzelem ... 5 ... harag

Ha támad a harag, jobb félrehúzódni előle,
Mert nem tudhatod, mire is számíthatsz így tőle.
Fékevesztett ellenérzés, egy szeretett ember, tárgy, vagy ügy miatt,
Ilyenkor a józan ész kontrollja bizonyos időre kihagy.
Nincs tabu, nincs lehetetlen és nincsenek határok,
Legjobb hát, ha leülök, s reménykedve csendben várok.
Hisz amilyen hamar lobban,olyan gyorsan tova is tűnhet,
Valós, vagy vélt sérelemért, jogosan, vagy nem - de büntet.

Ki haragos szívvel hoz elhamarkodott döntéseket,
Tudtával, vagy sem, de a halált választotta, nem az életet!

Érzelem ... 4 ... rajongás

A rajongás, mely tárgyát oly esztelenül csodálja,
Fittyet hány, mit mond róla az emberiség teljes világa.
Nem lát mást, csak mit Ő maga fejében róla beleképzel,
Nem is érti, ilyen furcsán Rá miért nézel?
Hogy hibája van sok és feltűnő? Mit számít az?
Mit róla Ő gondol, csakis az lehet egyedül az igaz!