Mi emberek...

Sok rossz történt mostanság mi velünk,
Nem számított, rosszat, vagy jót mívelünk.
A baj az jött és jött egymás után,
S mi csak elszenvedtük, néztünk bután.
Tenni nem tudtunk semmit ellene,
Hisz ahhoz a világból is kimenni kellene.

Jót itt hiába is várnál,
Ezt meglátod az első kárnál.

Egy százada már, hogy minden nyughatatlan,
Nincs már gyógyír, mely segítene a bajban.
Háború háborút követett folyton,
S mindez csak rontott a sok gondon.
Betegség, földrengés és egyéb katasztrófa,
Sűrűn pusztít a földön azóta.

Jót itt hiába is keresel,
Az első gáncsoló lábban elesel.

De hát fejlődtünk sokat, mondanád nekem,
-Mégis nőttön nőtt föld-szerte a félelem.
A tudomány, az ipar adott nekünk sokat,
-De elpusztítottuk az erdőket s a tavakat.
De kint jártunk a világűrben is már,
-Pedig itt a földön is sok felfedezni való vár.

Jót pedig itt hiába találsz,
Eltűnik az is, mint jégverésben a kalász.

De a földünk, nézd, az otthonunk olyan szép,
-Csak innen nem látod, hogy elönti a szemét.
Környezetkímélőn élünk már rajta sokan,
-A sok kipusztított faj mondd, hol van?
Miért akadékoskodsz? Földünk öngyógyító!
-Az ember rajta mindent elpusztító!

Jót pedig, ha találsz, jegyezd meg,
Lehet sokáig kell majd újra keresned.