Attila és Ildikó

Ember, kit belülről folyton fal a kín,
Ember, kinek segítenie kellene másvalakin,
Ember, kit én nagyon, de nagyon szeretek,
Ember, kivel együtt élek egy gond-teli életet.

Ő a feleségem, biztosan kitaláltad már,
Ő, kit én el nem hagyok soha már,
Ő, kinek nézve két gyönyörű szemét,
Ő, ki elveszi - mint mindig - az ember eszét.

Vele vagyok, még ha távol járok is tőle,
Gondolataim hozzátérnek időről-időre.
Bár nem vagyunk már mai gyerekek,
Még mindig tudnánk élvezni az életet.

Tudom, nehéz most neki ezt élvezni,
Mikor a betegség a lábáról leveri.
Mégis buzdítom minduntalan arra,
Hogy fájdalmát, gondját Jehovára hagyja.

Talán - nem is oly sokára - mosolyogni is fog,
Hisz e sátáni rendszer már alapjaiban inog.
Várjuk is hittel a megígért befejezést,
Hogy elkezdhessük szívből a lelkendezést.

Most még gondterhelt a szép arcocskája,
Hiába ragyogtat Isten fénysugarat rája.
Most nem látja - pedig tudja - a vég közel,
S mint egy tolvaj, oly hirtelen jön el.

Ha majd ott egészségesen tekinthet szét,
A boldogság megint beragyogja a két szemét.
Erre várok én hát most is és régóta már,
Hisz ilyen társat az ember csak egyszer talál.

Nem is keresek, meg sem fordul a fejemben,
Hogy társamat egy fiatalabbra cseréljem.
Mert együtt lettünk 50-esek e világon,
S a fiatalodást is vele együtt várom.