Gondolod, vége lesz valaha a szenvedésnek?
Az ember, ember elleni gonosz cselvetésének?
Hiú ábránd csupán,hogy önmagunktól megjavulunk,
Hogy összefogunk valaha és egy célért dolgozunk.
Ne hidd, hogy abbahagyjuk a föld pusztítását,
Kívánhatod, de nem alkothatod meg az Éden mását.
Rosszra rosszat halmoz, magáért él már mind,
A butaságot zseniálisnak mondják rendszerint.
Összekeverik az erőt a gyengeséggel direkt,
Nem hiszik, hogy Isten ezért mégis megfizet!
De ki kell, hogy igyák haragjának poharát fenékig,
Amiért csodás földjének kincseit teljesen felélik.
Hajlamosak egymás és mindenki ellen fordulni,
Mindegy, csak mindebből gazdagabban jöjjön ki!
Hiába teszi, gyorsan elszáll tiszavirág életünk,
Megszületünk bár, de ük-ükunokáinknak már nem is éltünk!
Nem érti, hogy kincsét a sírba magával miért nem viheti?
Aranyát, ezüstjét mások felhalmozott kincseihez méregeti.
De elfelednek szinte mindenkit ki élt - idővel,
Nem is fogadná be ma eszünk őket, mindet erővel.
A feledés bár gyógyít, eltünteti a fájó sebeket,
De semmissé is teszi a régmúltban simogató kezeket.
Nincs emlék, már csak mítosz, történelem marad,
S amit megörökítenek az is csak egy röpke pillanat!
Élj hát a mának, és örökre merülj feledésbe?
Vagy szeresd Jehovát, s lépj be az öröklétbe!
Választanod neked kell, ezt senki sem fogja megtenni,
Élned az életed is neked kell, s ezért fogsz Neki felelni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése